Pánik

Mika Myllyaho

a szövegkönyvet Falk Nóra fordítása és a színészi improvizációk alapján

Merényi Anna és Rába Roland készítette

Szerelem első látásra,

ama bizonyos rokonainkkal, a finnekkel

"Három éve jártam Finnországban először, a Tamperei Fesztivál vendégeként. Már utazásom előtt egyre növekvő kínban kutattam emlékeim-ben, hogy vajon láttam-e én valaha finn színházi előadást. Azóta sem jutott eszembe egy sem. 2006 augusztusában viszont egy hét alatt fülig bele-szerettem távoli rokonaink színházi kultúrá-jába. Napi három-négy produkció közül kettő-három finn volt. A nagy klasszikus, Alexis Kivi csodálatosan lírai Menekültekje, mely sok tekintetben a nagy, epikus orosz előadásokra emlékeztetett, egészen másképp nyűgözött le, mint Juha Jokela pszichológiai realizmuson alapuló két szereplős darabja a Fundamentalista a legendás független színház, a Ryhmäteatteri fiatal igazgatójának, Mika Myllyahónak Pánik és Helsinki ege alatt című munkái.

Mindegyikben közös pont volt azonban az a fajta átütő színészi jelenlét, amely bármilyen nyelven ellenállha-tatlan; a fergeteges játékkedv és az a fajta hihetetlen színpadi energia, amelytől tüzet fognak a deszkák. Mindez hol egy hatalmas színpad üres terében (Menekültek), hol egy nem kicsi, de mégis intim terű színház realista modorban (Pánik) vagy szürreálisan (Helsinki ege alatt) berendezett színpadán. A manapság oly divatos, ám sokszor szépelgő és indokolatlan kamerahasználat Myllyaho mindkét, nagyon pontosan elemzett előadásában központi dramaturgiai szerepet játszott, miközben a trendre utalva folyamatosan nevetésre ingerelt.

A rendező, Finnországban manapság jellegzetes módon maga írta a darabokat (egyiket dramaturgjával közösen), s bár az utóbbi műhöz semmilyen szövegtámpontom nem volt, ugyanolyan elementáris élményt nyújtott, mint a Pánik, melyet előtte angolul olvashattam, akárcsak a fesztiválprogram legtöbb kortárs drámáját. Ez ugyanis egy újabb – számunkra különösen példamutató – kiváló-sága a finn kollégáknak: a gyors, minőségi drámafordí-tások és az angol nyelven mindig naprakészen elérhető információ. Egy hét alatt nyolc darabot olvas-hattam el angolul az elmúlt három évből (haza még többet hoztam); kezembe nyomtak két, idén kiadott átfogó össze-oglalást a finn színházról, egy „A finn színház számokban” című kiadványt és a negyedévente megjelenő képekkel és elemzésekkel teli angol-francia folyóiratot, a The Finnish Theatre-t."

Aleksis Kivi szobra a Finn Nemzeti Színház előtt, Helsinkiben,

fotó: encirclephotos.com

A Pánik ősbemutatójának három színésze.

"E meghatározó első élmény óta több mint fél tucatszor jártam Finnországban több tucat előadáson, így alkalmam volt közelebbről megismerni a kortárs finn
színház legjobbjait. Hogy a fél-magyarországnyi finn között annyi kiemelkedő fiatal és középkorú drámaíró jelentkezett az elmúlt két évtizedben, azért elsősorban a Helsinki Színi Akadémia bízvást forradalminak nevezhető programja felelős. Itt ugyanis rendezőt, drámaírót és dramaturgot együtt oktatnak a szakma legjobbjai, sőt a színészek is nagyon korán bekerülnek az alkotói folyamatba. Ennek köszönhetően a kezdő író már első próbálkozásait viszonthallhatja a színész szájából, tőle is megkapja a figurákat bizonyos értelemben belülről látó szakember kritikáját és velük
közösen csiszolhatja őket, ahogy a drámai helyzeteket és írói nyelvezetét is.

Ennek a módszernek hála legalább másfél tucat európai viszonylatban is kiemelkedő finn drámaíró ír ma a honi színházaknak, s előadásaikra a nagy hazai klasszikusok-kal együtt ma már több jegyet vált az átlag finn, mint minden a külföldi darabokra Shakespeare-t és Csehovot is beleszámítva. Az írók között közel annyi nő van, mint férfi, a legtöbbjük 25 és 55 közötti, s a legkülönbözőbb témákról a legkülönbözőbb hangnemben írnak igen termékenyen, sokszor egyetemes érvényű műveket: a mindig költői Laura Ruohonentől és a vidéki témákra különösen érzékeny Sirkku Peltolától, a vad humorú és a pátosztól sem idegenkedő, rendezőként lassan európai hírű Kristian Smedsen vagy a nagy ívű, klasszikus szerkezetű, ám igazán modern tragédiaszerző Sofie Oksanenen és a fergetes abszurdszerző Leea Klemolán át a kamaradarabok mestereként számon tartott Juha Jokeláig vagy éppenséggel az önéletrajzi és improvi-zatív elemekre is építű komédiaszerző Mika Myllyahóig."

-Lengyel Anna

A finn színházi rendszer kialakulása

"1800 előtt kevés nemzeti drámát írtak vagy adtak elő Finnországban. A tizenkilencedik század közepétől helyi értelmiségiek kezdtek el irogatni finn darabokat, melyeket amatőrcsoportok elő is adtak. Az első játszható darab állítólag A varázsló volt Pietari Hannikainen tollából. 1845-ben adták ki, majd a követ-kező évben be is mutatta egy amatőr társulat. Az 1840-es években Zachris Topelius, a nagy folklorista fia kezdett agitálni a finn színház mellett, amely a felbukkanó nemzeti kultúráért harcoló mozgalmat segítette volna. Mégis 1872-ig tartott, míg megalapították az első finn nyelven játszó színházat, a Suomalainen Teatterit (Finn Színház), mintegy tíz évvel azután, hogy Aleksis Kivi, az első – és ma is a legnagyobbak közt számon tartott, gyakran játszott – finn drámaíró megalkotta mester-műveit, ám előadásukhoz nem volt színpad. Intézménye-sülését megelőzően a színházat a szórványos finn nyelvű amatőr produkciók, a svéd társulatok egy évszázadon át rendszeres vendégjátékai, valamint délen a turnézó orosz csoportok jelentették. A Finn Színház létrehívása nemzetközi modelleket követett, célja pedig az volt, hogy megmutassa, a finn nyelvű kultúra méltó partnere a már intézményesült kultúráknak. A kétnyelvű Finn-országban a Helsinki Svéd Színház tíz évvel korábban nyitotta meg kapuit, de a svéd színházi szakma perifé-riáján volt, s a helyi svéd dialektust nem lehetett hallani színpadán. A helyi színészek egészen 1916-ig nem hódították meg az épületet. Az Orosz Színház az orosz rendszer része volt, a helyi finn fejlődésre nem hatott, s nem képviselt helyi nyelvjárásokat sem. (…)"

A Finn Nemzeti Színház Helsinkinben.

fotó: travel.sygic.com

"A huszadik század fordulóján azonban kezdtek kialakulni a finn színháznak a többi északi rendszertől igen eltérő jellegzetességei. Amatőrcsoportok ütötték fel a fejüket mindenütt, elsősorban gazda- és munkásszövetségek hívták létre őket. A munkásszínházak száma egy év alatt megsokszorozódott, s a társulatok gyakran hamar profivá váltak. A kisvárosoknak is megvoltak a maguk félprofi, „burzsoá” csoportjaik. Kialakult a jellegzetes finn színház, s a húszas évektől kezdve repertoárszínház lett a meghatározó. A nagy-városoknak – sőt még a kicsiknek is! – megvoltak a profi kőszínházi társulatai, de a polgári és munkás-színházak egyaránt az amatőrszínjátszásból nőttek ki. Ezek aztán az 1930-as gazdasági világválságot követően egyesültek. Eltűntek a baloldali jegyek, s az elkövetkező évtizedekben lassan megfogyatkoztak a munkásszínházak, míg végül csak egy maradt belőlük,
Tamperében. A nagy számú helyi színháznak köszön-hetően Finnországban sosem alakult ki olyan erős központi turnézó társulat, mint Svédországban.

A második világháború végeztével a színház visszatért a régi kerékvágásba, megnyíltak a határok, s a nemzetközi hatások nem kerülték el a színházi életet sem. Az amerikai realizmus, a francia analitikus dráma, az orosz darabok gyorsan teret nyertek a finn színpadokon. Általánossá vált a külföldi színtársulatok vendég-szereplése. A keret ugyanaz volt, de a tartalom nemzetközibb, mint valaha."

"A kamaraszínházak alapítása, majd a későbbi stúdió-színpadok felépülése – amit a Nemzeti Színház kezdeményezett 1954-ben, s több kőszínház is követte példáját –, új kereteket adott a kísérletezésnek. A kulturális légkör kihatott az irodalom modernista tendenciáira és a színházban is hasonló jegyeket mutatott. Az elkövetkező évtized aztán még szélesebb körű változást hozott. Lassanként az új generáció került reflektorfénybe. A színházi emberek szentül hittek benne, hogy a világot meg lehet változtatni, s ezt a finnek természetesen a nemzetközi fejlemények nélkül aligha érték volna el. A többi északi országgal párhuzamos fejlődés során ez az évtized helyet adott a független színházi mozgalmaknak, a regionális színházaknak.

Az 1960-as évek radikális nemzedéke művészeti és politikai konfliktusokat hozott a felszínre, ám ezek nem vezettek forradalomhoz: a régi és új nézőpontok lassacskán fegyelmezetten összeolvadtak. A független színházi mozgalom kiala-kulásának társadalmi háttere volt, de a változás irányát a generációváltás is megszabta. Amíg az idősebb korosztályé volt a hatalom a kőszínházakban, a fiatalabbaknak új csatornát kellett keresniük. Társulataik bejárták az orszá-got ésszívesbben játszottak olyan marginális közönségnek, mint a munkások vagy a gyerekek, illetve olyanoknak, akik addig nem jártak színházba. A füg-getlenek kezdettől hangsúlyozták profizmusukat, s azt a tényt, hogy intézmé-nyüket demokratikusan vezetik. Népszínházi jellegük ellenére fővárosi közön-ségükben megtalálható volt számos balos értelmiségi. A hetvenes-nyolcvanas években sok színház a kísérletezés és a kutatás évei után regionális státuszt és külön állami támogatást kapott. Külön feladatul azt kapták, hogy turnézzanak saját megyéjükben, s hogy a távoli vidéken lakóknak is szervezzék meg az odautazását. Ezek az intézmények a régi népszínházi ideológiát képviselték, az amatőrmozgalomból rájuk maradt örökségként."

"Egy évtizeddel később sok független társulat állandó játszóhelyre talált, s így sokkal kevesebbet vagy egyáltalán nem turnézott. A nyolcvanas-kilencvenes
években számos új csoport alakult. Nézeteik eltértek a nevelő hetvenes évek nemzedékének nézeteitől: az ideológia helyett az előadói elemet hangsúlyozták és
rugalmasan viszonyultak a kőszínházakhoz. 1993-ban az új kultúratámogatási rendelet állandósította az állami támogatást és döntő hatással volt a színházak anyagi helyzetére, és persze a szerkezeti alapokra. Azóta inkább az állami támogatás mértéke szerint kategori-záljak a finn színházat: a privilegizált helyzetben lévő állami színházakat állítva szembe a „törvényen kívüli” színházakkal, melyeket alig támogat az állam. Finn-országban virágzik a színházi kultúra. Minden második ember legalább egyszer egy évben ellátogat egy teátrumba, melyekből jelenleg mintegy 60 működik
Suomiban. Nemzetközi mércével mérve óriási az állami támogatás, melyben ezek az intézmények részesülnek (a helyzet leginkább Németországhoz hasonlítható). A
kultúrában elfoglalt helyük rendkívül fontos, és a színházba járók körét a kultúrpolitika folyamatosan bővíteni szeretné. Egy-egy előadásra több tucat jegyet
adnak el olyan csoportoknak, melyek messziről érkeznek az előadásra bérelt buszokban, melyek valósággal körbeérik a színházat, míg odabent megy a darab. A
nagy színházak mellett továbbra is működnek kisebb színtársulatok, illetve amatőr csoportok. Nyaranta a finnek szívesen járnak szabadtéri előadásokra, színház-fesztiválokra, ahol főként komédiával és népszínművek-kel szórakoztatják a nagyérdeműt."

-Pirkko Koski cikke alapján

Pirkko Koski, a University of Helsinki professzora,

fotó: ts.fi

A Pánikot Magyarországon a PanoDráma mutatta be először felolvasó

színházi formában szintén Rába Roland rendezésében. A nagy sikeren felbuzdulva döntött úgy az akkor befogadóként működő Nemzeti Színház az idei premier mellett.

Marci:

Miklós Marcell

/Rába Roland

Robi:

Marton Róbert

Tomi:

Szabó Kimmel Tamás

díszlet- és jelmeztervező:

Daróczi Sándor

videó:

Mészáros Kati

a rendező munkatársa:

Tüű Zsófia

dramaturg:

Merényi Anna

rendező:

Rába Roland

bemutató:

2009. március 11., Nemzeti Színház

Rába Roland 1998-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Zsámbéki Gábor színészosztályában. Diploma után a Katona József Színházhoz szerződött, majd 2002 végén a Krétakör társulatának tagja lett. Itt 6 év alatt Valeriót (Leonce és Léna), a Fehéret (Hazámhazám), Céliméne-t (Mizantróp), RÁBArolandot (FEKETEország), Hamletet játszott Schilling Árpád, Hagent (Nibelung-lakópark) és Parvazt (A jég) pedig Mundruczó Kornél rendezésében, akinél a Frankenstein-tervben is szerepel.

A Nemzeti Színháznak egy éve tagja, új szerepei: Oresztész (Oresztész) és Cyprián (A park).

2002-ben rendezett először egy Zöldi Gergely álta összeállított zenés produkciót Var(r)jak (?) címmel a Millenárison, majd a rákövetkező évben hasonló műfajban A fiúk ott bent címmel a Sziget Fesztiválon, a Krétakör-gálával pedig a Művészetek Völgyében szerepelt rendezőként.

Első prózai rendezése a jelen darab felolvasó színházi estje volt a PanoDráma produkciójában idén márciusban, majd az idei évadban januári bemutatóval viszi színre két éve meghalt nagy magyar színházi mágus, Tábori György Mein Kampf című darabját.

fotó: kirkkojakaupunki.fi

Mika Myllyaho (sz. 1966) a kortárs finn drámairodalom egyik legfontosabb képviselője. A Helsinki Színiakadémia kettős rendező-, drámaíró programján tanulta a szakmát egy olyan forradalmi módszerrel, melyet nemzedéke másik nagy csillaga, Kristian Smeds, így jellemez: "Ott azt tanultuk meg, hogyan írjunk színházat, nem csak darabokat."

Myllyaho már kiemelkedően sikeres rendezőként, 40. születésnapja előtt kevéssel írta meg első, számos elemében önéletrajzi ihletésű drámáját, a Pánikot egy trilógia első darabjaként. Ezt követte a három harmincas nőről és az általuk eljátszott 16 figuráról szóló fekete komédia, a Káosz 2008-ban, a befejező részt pedig 2009 szeptemberében mutaták be - mint mindig, a szerző rendezésében és színházában, a Ryhmätetteriben - Harmónia címen.

Myllyaho egyike azon kevés kortárs drámaíróknak, akik - akár nagyszínpadon is játszható - népszerű komédiákat írnak úgy, hogy munkájuk minősége ettől mit sem csorbul.

"Rába Roland első rendezése – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad – sikerült munka, jó miliőjű és játékkultúrájú bemutatkozás. Falk Nóra fordítása alapján a rendező és Merényi Anna dramaturg magyar viszonyokra adaptált szövegváltozatot hozott létre (épp ezért a norvég vagy izlandi szeretőre tett célzást, a vetített északias utcaképet elhagyhatták volna). A nyelvezet szaftos, diákos, poénos. Nem is csupán a jelent: mindig a mai napot célozza be. Az eredetiben Max, Joni és Leo nevű figurák itt Marci, Tomi és Robi névre hallgatnak. Azaz a színészek: Miklós Marcell, Szabó Kimmel Tamás és Marton Róbert becenevét alkalmazva a Nemzetibe domesztikálódott és hangsúlyozottan színpadi(as) üggyé vált a drámának alig nevezhető, de tipikus, tartalmasan mulatságos és leverő konfliktushelyzet. (A befejezés e – nem a legszerencsésebb, bár nem is zavaró – privát létet külön is kiemeli. Nem jutottam a nyomára, az ősbemutatón miként működött a Pánik, vagyis Max, Joni és Leo is színésznevek voltak-e egyben?) Az elképzelést azonban némiképp kikezdte, hogy a premieren Miklós Marcell helyett maga Rába Roland lépett fel (az okot e sorok írója nem tudja), s hirtelenjében persze nem lehetett az egész textus Marcizását (meg a Marcis feliratokat) Roliba áttenni."

"[...] Kár találgatni: mindhárman kiváló kor-, ember- és állapotismerettel vesznek részt a játékban. Rövid magánszámait Szabó Kimmel srófolja a legmagasabbra (hiába, Tomi a képernyősztár, tudja, mitől döglik a légy), Marton szürkébb harmadikként is egyenrangú társ a lassú-víz-partot-mos Robival, ahogy az alkohol, az értetlen ámulat és nyiladozó megértés ködén át pillant önmagára és sorsosaira, Rába pedig, időnként potenciális önpusztítóként, fenntartja a groteszk sötétebb szólamait."

-Tarján Tamás: Te mióta félsz,

Revizor

"Rába Roland rendezői beköszönésében mindenekelőtt a beköszönés felvillanyozó: flott és frappáns a három szereplő bemutatása. A továbbiakban gyors replikák, mérsékelten humoros dialógusok és csendes színészi pepecselések mentén haladunk előre. Marton Róbert (Robi) és Szabó Kimmel Tamás (Tomi) szépen, gondosan megmunkálják figurájukat. Szabó Kimmel elegánsan hozza a gagyigyanús tévéműsor sztárját, pontosan kimért fölénnyel dolgozik. Annyival, amennyi hősét még nem teszi ellenszenvessé és idegenné – legfeljebb felszínessé –, s adagol mellé némi családias érzést és emberi ragaszkodást. Így megkönnyíti számunkra, hogy vele is együtt érezzünk, amikor egy pillanat alatt odalesz a médiakarrierje.

Marton mutatja a legtöbb mögöttest, jóllehet az ő Robija tetszik a legszimplább személyiségnek. De ahhoz azért nem elég primitív figura, hogy ne legyen érzékeny arra, ha lóvá akarják tenni. Három ember színpadi viszonyában mindig benne rejlik a kettő az egy ellen felállás lehetősége. Esetünkben Marci az offenzív alkat, s legtöbbször Robi kényszerül védekezésre, behúzódásra. Marton Róbert alakításának értékes vonása, hogy Robi folyton figyel: szeretne ugyanis tanulni. És a produkciónak kitüntetett pillanatai azok, amikor a szemében felismerés villan, vagy elszánás tüze gyullad."

-Stuber Andrea: Finn itt a komédia,

Színház folyóirat

"Daróczi Sándor tervező a hátsó falig ki-nyitotta a teret. A kamaraszínpad teljes mély-ségében működni tud. Nem érezzük magunkat bezártnak. A nézőtér különféle ülő-helyekkel foglalható el. Legelöl színes, nagy párnákra ülhetnek a vállalkozók. Dugig a nézőtér. S a nézők sok nevetéssel irányítják kedvessé a morbid történetet.

A befejezés feloldódik azzal, hogy a hátsó színpadról a szereplőket látjuk videón. Felszabadultak szerepüktől. Lazítanak. Ki-eresztik feszültségüket. Mészáros Kati film-operatőr érzékenyen, változékonyan köz-vetítette a cselekményt. Hol belsőmonológ-szerű képsorokat, hol drámai módon mozgatott kamerával, hol pedig szelíd tárgyilagossággal valóságos negyedik szereplő, belső szemként működött az előadásban."

-MGP: Pánik,

NOL

"Az előadás tere társadalmi eseményt sejtet. Minden színházi előadás megnézése társadalmi esemény persze, itt ez finoman felszínre kerül. A nézők helyet foglalhatnak a Gobbi Hilda Színpad kicsinyített nézőterén, babzsákokon és bárszékeken, ki-ki saját habitusának megfelelően. A több-féle ülőalkalmatosság megelőlegezi az előadás sokszínű-ségét, a fekete komédia több poénja a szivárvány színeiben sziporkázik. A kompozíció nem egy Picasso-kép, inkább egy zsírkrétarajz benyomását kelti.

A zsírkréta fizikai valójában is megjelenik az előadásban, amikor Roland önjelölt pszichológusként rajzterápiával (is) kezeli Robit, aki feleségétől egy hetet kapott, hogy mindent átgondoljon, felismerje a prioritásokat, számot vessen az életével, de a három közül valamelyiket tegye meg mindenképp. Roland és öccse, Tomi próbálnak segíteni rajta, hisz ők rendben vannak, gondoljuk először.

A leírt tér megidézi a tévéműsorok stúdióit is. Tomi az Alterego címűt vezeti, időnként a forgatáson vagyunk, és amúgy is gyakran ülünk világosban a nézőtéren az ese-mények részeseiként. Minden figura a játszó színésztől kapja nevét. Tomit Szabó Kimmel Tamás energikusan, lazán hozza a céltudatos, másokat eszközként, de emberséggel kezelő, elfoglalt és népszerű műsorvezetőt. Egyik fülében folyamatosan headset, egyik beszélgetésből észrevétlenül vált a másikba, ez sok humor forrása. Lénye a beszéden keresztül él, kommunikációját azonban a társadalmi szo-kások tartják biztonságosan bezárva. Azt gondolnánk, neki nincsenek félelmei. Mikor megszűnik a munkahelye, ezzel társadalmi pozíciója, rádöbben bezártságára, ő is pánikba esik."