az élet színháza
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Vadászünnep és B-közép
Jelinekkel a rasszizmus ellen
március 8.-10.
fotó: Jackel Barbara
„Emlékek nélkül nem élet az élet, mint ahogy a megnyilvánulás képessége nélkül nem értelem az értelem. Az emlékezetünk tartja össze a bennünk meglevő dolgokat, az emlékezetünk határozza meg értelmünket, cselekedeteinket, érzelmeinket. Emlékezet nélkül semmi vagyunk."
-Luis Buñuel
március 8.
19.00, Elfriede Jelinek: Sportdarab, r. Einar Schlef
- vetítés
március 9.
20.30, A másság gyűlőletének patológiája
- szabadegyetem
Fischer Eszter: Nincs többé kedélyes zsidózás,
avagy mit tanulhatunk a németektől
22.00, Elfriede Jelinek: Rohonc
- felolvasószínház
március 10.
18.00, Roma/nem roma?
- drámapedagógiai bemutató a cigánygyűlölet
témájára roma és fehér fiatalokkal
20.00, Elfriede Jelinek: Kézimunka
- műhelybemutató
Batthyány-Thyssen Margit, férje, Iván, és öccse, Hans
március 9.
Elfriede Jelinek
Rohonc
Halasi Zoltán fordítása
Batthyány-Thyssen Margit, férje, Iván, és öccse, Hans fotó: ?
szereplők:
Lukáts Andor
Máthé Zsolt
Pogány Judit
Somody Kálmán
Radnay Csilla
Takács Nóra Diána
produkciós asszisztens:
Csóka Tímea
kreatív producer:
Lengyel Anna
rendező:
Polgár Csaba
bemutató:
2010. március 9., Trafó
jelenet a Münchener Kammerspiele Rechnitz - avagy az öldöklés angyala budapesti vendégelőadásából.
r. Jossi Wieler, fotó: Arno Declair
1945 március 24. Az orosz csapatok már csupán néhány kilométerre voltak az osztrák-magyar határon fekvő kisvárost-ól, Rohonctól, amikor a helyi kastély úrnője, Batthányi grófnő egy jó kedélyű vadászünnep kere-tében szeretőjével, Joachim Oldenburggal és családi barátjával, a helyi náci párt vezéré-vel, Franz Podezinnel száznyolcvan kiéhezett és tönkregyalá-zott zsidó munkaszolgálatost agyonlőtt, majd egy tömegsírban el-kapart. A háború után az osztrák hatóságok több eljárást is indítottak a bűnösök ellen, de miután néhány koronatanút megöltek, a többiek is el-álltak a vallomástól. A tettesek egyetlen napot sem töltöttek börtönben a példátlanul kegyetlen mészárlásért. A tömegsírt máig nem találták meg.
Sascha Batthányi, Margit leszármazottja, És nekem mi közöm hozzá? címmel írt könyvet a tragédiáról.
"Ennyi a történet, melyet nem egy az egyben, lineárisan elbeszélve látunk. Sikolyfoszlányok szakadnak fel, halotti árnyak vetülnek ránk, közben kedélyes kvaterkázás, biedermeier smúzolás, zenei tréfák, üres locsogás, filozofikus szólamok és a játékhelyzetből kiszóló, metareflexív betétek váltakoznak. A szereplők Lukáts Andor, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Somody Kálmán, Radnay Csilla, Takács Nóra Diána intenzív, koncentrált jelenléte és a rendező Polgár Csaba tudatos, a könnyebb megoldásokat teljességgel elkerülő, a szövegkönyvet alaposan megértő interpretációja felkavaró-szórakoztató produkciót eredményezett.
A játékmód egyszerre elidegenítő és beavató. A nézők ott ülnek, ahol egyébként a Trafó színháztermében a játéktér található. A színészek a nézőkkel szemben a nézőtér különböző pontjairól sétálnak a pódiumra. Egy térben vagyunk, de közben mégsem. Így lesz a néző maga is tanú, sőt kukkoló, valamint áldozat és gyilkos egyszerre. A feszesre meghúzott szövegkönyv többoldalnyi körülbeszélés, kiüresítő locsogás után egyszer csak a kör közepébe trafál. Ebben a darabban puskával sütik el a szó-vicceket is.
Halljuk a puskadörrenést, és látjuk, hogy a színész ujja volt a fegyver. A második, harmadik jelenet táján világos lesz, hogy egy olyan eszédtérbe kerültünk, ahol a semmi és a minden egymás mellett jelenik meg. A temető hallgatása és a patologikus fecsegés ismétléskényszere végig feszültsé-get eredményez. A fecsegés, szószaporítás bravúrszólamait Halasi Zoltán
fantasztikus műfordítása talán szellemesebben, partinagyosabban adja vissza, mint az eredeti. (Ez a Jelinek inkább Parti Nagy és Halasi, mintsem Bernhard.) „A gonosz banalitása” – Hannah Arendt klasszikus szavait több-ször is megismétlik-elpuffogtatják a darabban. Az előadás éjfél előtt húsz perccel ér véget. Már sötét van, és mintha egyre sötétebb lenne."
-Szegő János: Jelinek, mint jel,
"Kellemetlen darab. Kellemetlen kérdéseket érint. Az öldöklésbe forduló úri mulatság néhány kilométerre esett meg a közeledő orosz csapatoktól.
A Rohonc/Reichnitz nemcsak Ausztriában kínos színház. Pesten is az volna. A magyar közönség sem szereti a kínos ábrázolásokkal dús színházat. Rajong a minden jóra fordul, megbékélő befejezésekért. Szereti szeretetre méltónak látni önmagát.
Jelinek darabja erre nem ad lehetőséget. Nem pancsol a szörnyűségekben. Ironikus tárgyszerűséggel beszél róluk, nem minden emelkedettség nélkül. A fél évszázadnál öregebb vér-iszamós anekdotát jelenkori eseménynek mutatja. Nem antifasiszta dráma. Nem retorikus mementó-mű. És semmiképp nem prédikálja a hatástalan refrént: soha többé. Ellenkezőleg: abból kiindulva, hogy a szörnytetteket eltusolta a történelem. A bíróságok futni engedték a kéjgyilkosokat. Boldogan éltek, míg meg nem haltak természetes körülmények között.
A fasizmus helyett az emberek embertelenségre hajlandóságról szól. Hajlandóak félrefordulni vértócsáktól, letépett karoktól, halálba kínzott kiszolgáltatottakról. Elnézik az emberevést. Szabad utat nyitnak kannibáli ösztöneiknek. Kedvvel tolják ki egymás szemét, ha nem fenyegeti őket felelősségre vonás. Örömmel ontanak vért, mint amilyen rutinosan nyitnak fel egy újabb borospalackot. Békés és elégedett korban kíméletlenség kimondani, hogy alapvetően vérengzőek ösztöneink. Nincs bennünk részvét. Beleérzés. Menteni készség. Ha nem tartjuk féken magunkat: potenciális gyilkosok vagyunk mindannyian."
-MGP: Vadászünnepség Rohoncon,
március 9.
Roma/Nem roma?
Drámapedagógiai bemutató a cigánygyűlölet témájára roma és fehér fiatalokkal
Fischer Eszter
Nincs többé kedélyes zsidózás, avagy mit tanulhatunk a németektől
Szabadegyetem a másság gyűlöletének patológiájáról
fotó: Reviczky Zsolt
A fesztivál kiötlője Feuer Yvette színész-drámapedagógust kérte fel, hogy budapesti, barcsi, hétesi, pécsi fiatalokkal egyhetes intenzív műhelymunka formájában dolgozza fel a cigánygyűlölet témáját roma és nem roma fiatalokkal. E munkából láthatnak nézőink ízelítőt.
A fiatalok a Karaván Müvészeti Alapítvány színészképző stúdiójából, a Burattino Iskolából, a Káva Kesztyűgyári Dráma Drom rogramjából és a Romaversitasból jöttek.
Minden jelenetnek valóságalapja van, csupa olyan élményt dolgoz-tunk fel, amelyek magukkal a gyerekekkel, családjukkal, illetve barátaikkal történtek meg. Semmilyen jelenet nem alapszik hallomáson, vagy egyéb, ettől különbözö információn.
Tomi, álláskereső és Tibi, skinhead:
Balogh Imre
Vera, Dóri és Emma:
Balogh Veronika
Szamanta (kislány):
Budai Biborka
apa a villamoson, Skinhead és dobálozó magyar fiú:
Csáki Balász
lány a vasárnapi piacon és Bogi:
Csengei Krisztina
Jani, tülekedő fiú a villamoson, Romungro, Levi, gitár:
Farkas Szabolcs
lány a vonaton, menekülő cigány lány:
Gyetvai Anita
Gina, Dóri anyja, oláh cigányasszony, verekedő lány (vonat):
Haga Nikolett
Jani, rasszista báty az ebédnél, skinhead, görög fiú:
János Gábor
mama, rasszista lány a vasárnapi ebéden, lány a vonaton:
Kókai Réka
Renato(kisfiú), Máté, skinhead:
Őri Bence
fiatal cigány asszony gyerekkel, megdobált magyar lány:
Molnár Henrietta
lány a villamoson, Kati, dobálózó magyar lány:
Szabó Anna
fotó: Revizor
"A háromnapos fesztivál középső napján szabadegyetem műfaji megjelöléssel Fischer Eszter pszichológus tartott Nincs többé kedélyes zsidózás, avagy mit tanulhatunk a németektől címmel előadást. Volt a műsorszámnak egy absztraktabb alcíme is, eszerint A másság gyűlöletének patológiája volt a beszéd központi témája. Fischer Eszter Berlinben és Budapesten él. Személyes hangú monológjában e két város, e két városon keresztül pedig két emlékezet-politika és két mentalitásszerkezet állandó összevetésére próbálkozott. A pszichológiai hajlam - mely helyenként egyszerűen pszichologizáló attitűd lett - mellett elsősorban személyes tapasztalatait igyekezett átadni. Fischer levezetésében a múlttal való szembenézés előfeltétele, hogy a németek a múltat az élet természetes, el nem tüntethető részének tekintik. Valamint, hogy nem tudták megúszni ezt a konfrontálódást saját egykori múltjukkal. A kollektív bűn fogalmát Fischer az első mondatával a falakon kívülre szá-műzte, helyette a közös és közösségi felelősség fontosságát vetette fel. Törekedett a szemléletet kézzelfogható, tárgyi magyarázatokkal illusztrálni. Ilyen bizonyítékok a botlató-kövek (Stolpersteine), amelyek az adott házból elhurcolt emberek nevét és életkorát tartalmazzák. Fischer erről a jelenségről úgy beszélt, mintha nem létezne pár éve Magyar-országon is ez az emlékezettechnika. Azonban fontos volt aláhúznia, hogy egy-egy ilyen emlékpont létrehozásáról nem egy felső szerv dönt, hanem az adott ház lakóközössége. Így a mai szomszédok dönthetnek arról, hogy emlékezni és emlékez-tetni akarnak-e azokra az emberekre, akik éppen az ő lakásukban laktak, amíg el nem hurcolták őket, adott esetben az ő, vagy legalábbis a felmenőjük szeme láttára."
"Mivel eddig a berlini impulzusokról beszélt, itt volt az ideje, hogy felmutassa a honi hiányokat. Plasztikus példának a híres komáromi erődöt hozta. Az erődrendszer a magyar történelem büszkesége, múzeuma felidézi a történelemben játszott szerepét, arról azonban kínosan hallgat a helyi emlékezet és a nemzeti emlékezet is, hogy a Csillag Erőd volt a magyar romák vesztőhelye 1944-ben. Ez a fejezet egyszerűen hiányzik a történet-ből. Eme gyászos és szégyenletes fejezet beismerése és feldolgozása nélkül a magyar nemzeti önismeret se lehet teljes, tért vissza a fősodorhoz Fischer. A továbbiakban a történelem viszonylagosságát árnyalta, ide a sorvezetőt a nem éppen politikailag korrekt etnikumábrázolásáról híres Egri csillagok szolgáltatta. A német viszonyok továbbárnyalása végett aláhúzta, hogy az NSZK és az NDK múltfeldolgozása között mekkora különbségek vannak a mai napig. Makulátlanul jó szándékú, néhol ön-ismétlésekbe bonyolódó előadása több ponton is terápiás párbeszédbe oldódhatott volna, ezt azonban a frontális elrendezés és a mikrofonhiány megakadályozta.
A szabadegyetem végén azonban volt egy olyan megszólalás, amely az oldódás feszültségét teremtette meg. Fahidi Éva állt fel a közönség soraiból, hogy röviden elmesélje saját történetét. 1944-ben 18 éves volt, amikor Debrecenből Auschwitzba deportálták a családjával. Azokról az arcokról mesélt, akik végignézték, ahogyan a vasúthoz mennek. Nem a véres tekintetű, megátalkodott náci-nyilas pribékekről, szadista csendőrökről beszélt, hanem azokról a legjobb esetben passzívan szemlélődő szomszédok-ról, kollegákról és honfitársakról, akik szó nélkül hagyták, hogy el-vigyék őket. Fahidi szenvedélyesen, de minden sallangot, retorikai és érzelmi túlzást nélkülözve idézi fel a történetet, és néz közben egyszerre mindnyájunk szemébe. Nyolcvannégy éves tekintetében annyi vitalitás és élet van, amennyi halál és bűn van a rasszizmus vakságában."
-Szegő János: Jelinek, mint jel,
fotó: elfriedejelinek.com
március 8.
Elfriede Jelinek
Sportdarab
r. Einar Schleef
A bécsi Burgtheater legendás előadása Einar Schleef rendezésében felvételről.
Ez a bravúros előadás, a nagy német rendező 1996-os munkája emelte be a színházi kánonba Elfriede Jelineket - akit korábban a jobboldali osztrák lapok "saját fészkébe piszkító" árulónak bélyegeztek - mint a kortárs német nyelvű drámairodalom egyik legjelentősebb képviselőjét.
A Burgtheater jóvoltából.
2010. március 8., Trafó Studió