az élet színháza
Tanulni, tanulni, tanulni
Nem szájba rágva, de ismét szó szerint.
előadják:
Feuer Yvette
Hárs Anna
Ördög Tamás
Schermann Márta
Szamosi Zsófia
Urbanovits Krisztina
valamint oktatási szakértők
videótervező:
Korai Zsolt
fénytechnikus:
Vígh Péter
hangtechnikus:
Hunyadi Alex
dramaturgia és koncepció:
Garai Judit
Hárs Anna
Merényi Anna
rendező:
Schermann Márta
kreatív producer és társrendező:
Lengyel Anna
bemutató:
2012. április 19.,
Trafó
Életpályamodell vagy pályaelhagyás. Százhúszezer forint vagy hatezer svájci frank. Pofozkodó tanár vagy tanárverő diák. Cigány a földszinten, paraszt az emeleten – integrált oktatás. Mamakör és gyerekszáj. Ők. Mi. Komolyan. Humorral. Nem szájba rágva, de ismét szó szerint.
A produkciót létrehozó színészek és dramaturgok interjút készítettek középiskolai és egyetemi tanárokkal, diákokkal, szülőkkel, oktatási szakértőkkel, az előadásban elhangzó szövegek pedig a verbatim („szó szerinti”) munka elveinek megfelelően eredeti anyagok, melyek hosszát és sorrendjét az alkotók határozzák meg anélkül, hogy a szövegeket a legcsekélyebb mértékben is stilizálnák vagy átírnák.
A világhírű német dokumentumszínházi formáció, a Rimini Protokoll munkamódszerét kölcsönözve ezúttal a PanoDráma színpadra szólítja a téma szakértőit is. Minden este több, az oktatásügyhöz különböző szempontból kapcsolódó szakember kommentálja, egészíti ki a színpadon elhangzottakat.
“ A PanoDrámának sikerült fájdalmas humorral nyúlnia a szegregáció vs. integráció, a beiskolázás, a felsőoktatási keretszámok vagy éppen az iskolai erőszak témájához, miközben most is újat mutatott.
A PanoDráma előadása ugyanakkor nem tisztán szövegközpontú, az előadók tehát mindvégig arra törekszenek, hogy el is játsszák az általuk mondottakat. Így minden megszólalás a maga valóságában és hitelességében tárul elénk: ahogyan a cigány anyuka, a rózsadombi szülő és pedagógus, a diákverő tanár, a tanárverő diák, a csak cigányokat fogadó iskola vezetője, a leszbikus tanárnő, a rémálmokkal küszködő diák is. A feszültség ugyanakkor mindvégi fennáll, ennek fenntartása tulajdonképpen kötelező elem is a dokumentum- és verbatim színházban: folyamatosan a valóság és fikcionalitás határán ingunk, ám a mérleg nyelve sosem leng ki tartósan az egyik irányba."
-Antal Nikolett: Egy botrány részletei,
“A PanoDráma a magyar oktatás kritikus helyzetére személyes sors-sztorik, tanulságos történetfoszlányok össze-szövésével hívja fel a figyelmet, úgy, hogy nem kiáltástalanságra, hanem az emögött halványan felcsillanó reményre irányítja a fókuszt. Előadásukban az oktatásügy majd minden buktatója terítékre kerül, így nem csak az iskolai erőszakról esik szó, hanem többek között a szegregált oktatásról, a pedagógusi munka kudarcairól, vagy épp a tanárok és diákok körében egyaránt jelen-lévő általános kilátástalan-ságról. Azonban nem lenne teljes az általuk bemutatott körkép, ha nem kerülnének bemutatásra pedagógiai sikerek, mintaszerű intézmények és oktatási módszerek, hivatásukat ember-telen körülmények között is elkötelezetten végző pedellusok."
-Sós Eszter: Makarenkói pofon az oktatásnak
“Az iskola azért van kitalálva, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget újratermelje. Az iskola gondoskodik róla, hogy a gazdagok gyerekeiből gazdagok legyenek, a szegény gyerekei meg szegények maradjanak. A hatalom kitalál diskurzusokat, amiken kívül nem lehet gondolkodni, s vannak bizonyos intézmények, amelyek ezeket a diskurzusokat rányomják a társadalomra és kényszererővel hatnak rájuk: az elmegyógyintézet, a börtön, a kórház és az iskola.”
-az előadás egyik,
színpadon megjelenő szakértője
“Legprovokatívabbnak az előadás kulcsjelenete, az improvizatív jellegű vita hat. Lengyel Anna, az előadás kreatív producere és egyik dramaturgja ismerteti az angolszász nyelvterületről származó, vitakultúrát fejlesztő játék szabályait. A színészeknek felváltva, először két, majd egy percig kell érvelniük az iskolai szegregáció illetve integráció mellett, s aztán a közönség szavaz arról, hogy melyik oldal volt az erősebb. Van-e egyáltalán értelme vitának egy olyan közegben, ahol mindenki egyetért egymással? – kérdezi szomszédjától a mögöttem ülő. Ilyen kérdést csak a fejletlen vitakultúrájú Magyarországon lehet feltenni, hiszen a magas színvonalú érvelés – akkor is, ha ideiglenesen a miénkkel ellentétes oldalon állunk – kritikus gondolkodást jelent, s azt, hogy képesek vagyunk egy adott problémát – a világot – egy másik álláspontból, szemszögből szemlélni. Amikor én láttam az előadást, az integráció oldalán álló színészek feleannyira sem tűntek felkészültnek, mint a szegregációért érvelők. Ráadásul az este egyik legszimpatikusabb karaktere, a leszbikus igazgatónő, egy olyan, nagy sikereket elérő iskola élén dolgozik, ahova kilencven százalékban cigány gyerekek járnak. Ezen az estén egyértelműen a szegregáció győzött, a Trafó közönségének nyilvánvaló megrökönyödésére.
Míg a Tanulni... verbatim része az együttérzésünkre apellál, a vita-jelenet az értelmünket provokálja: az integráció, illetve egy empatikusabb, gyermekközelibb oktatási rendszer a mi érveinkre vár. A vita - remélhetőleg - folytatódik tovább."
-Rádai Andrea: Tovább, tovább
“Az előadás szövege dramaturgok munkája nyomán állt elő (Garai Judit, Hárs Anna, Lengyel Anna), akik a tematikai sokszínűségről éppúgy gondoskodtak, mint a jelenettípusok változatosságáról, és nézőbarát keretek közé szorították az alapanyagot, ügyelve a „miből mennyit” kényes kérdéseire. A kiállítás puritán volta – a díszletek és kellékek nélküli fekete tér, jelmezként a sötétkék-fehér iskolai egyen-ünneplők, a kevés mozgás, visszafogott gesztusrendszer – nem fedi el a rendező (Schermann Márta) keze munkáját: az előadásmód és a látványvilág gondosan megtervezett.
Ha mindez nem így volna, s ha semmi más nem történne, mint hogy néhány civil megnyilatkozó kiállna a színpadi térbe, és elmondaná a történetét, természetesen azt is lehetne színházi előadásként nézni. A PanoDráma azonban a nagyobb feszült-séggel telített megoldást választja, amikor a valósághűség és a színpadi stilizáció együttes hatására épít. Eközben nem tűzi ki céljául, hogy átfogó rendezői koncepció meghatározta színpadi fikciót teremtsen a nem-fikciós szövegek be-vonásával. (Mint például a szintén az alkotók interjúiból kiinduló 20/20 című előadás a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, vagy a Szputnyik és a Katona közös Anamnézise, amely ugyancsak felhasznált többek között interjúkat is.) Pusztán átemeli a szövegeket a színházi közegbe, és ott elsősorban a színészi tolmácsolás erejével engedi érvényesülni őket."
-Dömötör Adrienne: Tanügyi szemle,