“Ez volt az első utunk, ezek az első interjúk. Autóval mentünk Budapestről, 63 kilométerünk volt felkészülni. De hogyan kérdezzünk egy 27 éves anyát, akinek alig két éve szeme láttára gyilkolták meg fiatal férjét és ötéves kisfiát? Hogyan az apát és nagyapát, aki mindmáig a Molotov-koktéltól kiégett ház üszkös romjaira ébred reggelente, s azt kénytelen nézni, csak mert azóta sem érkezett meg a hatóságtól a bontási engedély? Milyen kedves szavakat mondhatunk Robika életben maradt két kistestvérének, a súlyos lelki traumát átélő négyéves kisfiúnak és kilencéves kislánynak? Egyáltalán hogy lesz majd ez az egész?

Tudjuk, hogy egyszerre heten nem akarunk beözönleni egyik házba sem, a terv az, hogy kettéoszlik a csapat. Aztán valahogy mégis bemegyünk Renátáékhoz mindnyájan, hisz ők biztatnak. A polcon csipkés fehér terítőn aranyszínű keretben kettős fénykép Robiról és Robikáról: az ifjú apa ujjatlan pólóban, karba tett kézzel áll kisfia mögött, izmos karja, meleg tekintete erőt sugároz, látszik, hogy csillogó szemű, szépséges kisfiát az élete árán is meg fogja védeni.

Ugyanez a kép a sárga falon is, szarvasagancs öleli kétfelől.

Méregerős feketekávéval kínálnak, mint aztán minden cigány család valamennyi kutatóutunkon, s az egész beszélgetés alatt sodorják a cigit, ahogy később is oly sokan. Megtudjuk, hogy a fiatal özvegyasszony épp a temetőben kapott idénymunkát, ott söpri a lehullott leveleket a sírok közt. Megmutatják Bianka ellenőrzőjét, az igazgató bejegyzésével: "Bianka több esetben durván bántalmazta társait, ezért igazgatói figyel-meztetésben részesítem. 2010.10.25." Alatta Renáta ellen-jegyzése: tudomásul veszi, hogy kilencéves kislánya, aki csak enyhén sérült meg a támadásban, de hétévesen kénytelen volt megtapasztalni, milyen az, ha vadásznak rá, csak mert kicsit sötétebb a bőre a másikénál, verekszik az iskolában. Napnál világosabb, hogy a kislány komoly és rendszeres pszichológusi segítségre szorulna, de az is világos, hogy saját pénzük nincs rá, s hogy sem falu, sem a térség, sem az állam nem gondoskodik az utóbbi évtizedek legsúlyosabb rasszista bűncselekmény-sorozat áldozatairól és túlélőiről.

A beszélgetés harmadik órájában felteszek egy kérdést a támadásról, de abban a pillanatban könny lepi el minden felnőtt szemét, s mi azonnal visszakozunk. Megértjük, hogy Jakab Renáta házában nem beszél az ember a 2009. február 22-ének éjjeléről.

Délután a nagypapához vezet utunk: Csorba Csaba és felesége, Erzsike már várnak minket. Méregerős kávéval, visszautasítani, érezzük, nem szabad, mégha sok is már egy napra. Még be sem csukódott az ajtó mögöttünk, Csaba mesélni kezd, nagy lendülettel, szenvedéllyel in medias res, belevágva rögtön a közepébe. Az első szenzációhajhász híradósokon kívül, akik persze orra alá dugták a mikrofont minden-kinek, majd sietősen távoztak elkészíteni az esti adást, nem kérdezte Csabáékat senki arról, ami történt. Egyáltalán, az áldozatok több-ségének nemigen volt módja elmondani, hogy mi történt azon a szörnyű éjszakán. Nemcsak Tatárszentgyörgyön, de a többi helyszínen sem. Nekünk most Csaba elmondja részletesen. Tudja, hogy nem megyünk sehová, amíg végig nem hallgattuk. Facsarodik a szíve, könnybe lábad a szeme neki és a feleségének is, de nem kíméli magát. Mondandójának egyik lényeges pontja, hogy nem kapták el mind a bűnösöket. Hogy még nem tudni, mi történt is pontosan. Reméli, hogy a tárgyaláson több derül ki majd. Ezért emelkedik majd ott is szóra, ezért bünteti meg a nincstelen túlélőt, a mészárosok hetedik áldozatát a bíró ötvenezer forintra. S mert reményei ellenére nem sikerül kideríteni, ki állt még a gyilkosságok hátterében, hogy ki a hiányzó ötödik, az elárvult Csorba Csaba szíve látogatásunkra alig két évvel, a támadások után alig néggyel beleszakadt a fájdalomba. Így fogalmazott egy nekrológ, de nem is nagyon lehet másképp. Nem volt még 51 éves.

Utóbb egy kollégának számolok be erről az első élményről. Mesélem, hogy Renátáék beszámolója nem lesz az előadás része, mert őt nem szabad kérdezni, olyan súlyosan traumatizálja minden felidézés. “De — folytatom — a nagypapához még be se léptünk, már rákezdte, alig lehetett…“ Elharapom a mondatot. Mindenki tudja, milyen ige következett volna az idiomatikus fogalmazásban."