Szóról

szóra

az első verbatim színházi előadás Magyarországon a rasszista romagyilkosságokról több mint hatvan óra interjú alapján

előadják:

Bánki Gergely

Feuer Yvette

Hárs Anna

Orsós Róbert
Ördög Tamás

Schermann Márta

Szamosi Zsófia

Urbanovits Krisztina

dramaturgia:

Bíró Dénes

Garai Judit

Hárs Anna

Merényi Anna

video:

Bíró Dénes

Korán Gabriella
 

hang:

Keresztes Zoltán
 

fénytervező:

Vida Zoltán

koncepció és kreatív producer:

Lengyel Anna
 

támogatók:

OSI, Trafó, www.szinhaz.hu

bemutató:

2011. március 10., Trafó

a középső képen a tatárszentgyörgyi merényletben meggyilkolt Robika és édesapja, Robi

A Szóról szóra a magyarországi 2008-2009-es romák elleni támadássorozat tényeiből kiindulva vizsgálja a magyarországi többségi társadalom reakciót és felelősségét a mai hazai légkör kialakításában. Mert két állítás igaz egyszerre: a gyilkosságokat egyértelműen elítéli a magyarországi fehér lakosság 90%-a. Ugyanakkor több mutató szerint is ugyanezen csoport 95%-a kisebb-nagyobb mértékben rasszista, ha a cigányokról van szó. Ezzel az utóbbi adattal próbáljuk meg szembesíteni magunkat és közönségünket. Ha ez sikerül, akkor kezdhetünk dolgozni a probléma megoldásán.

Golyónyomok a galgagyörki lövöldözésből

galgagyörkgolyónyom.JPG
galgagyörk lövésnyom2.JPG
galgagyörk lövésnyom3.JPG

Az előadásban elhangzó szövegek a verbatim munka elveinek megfelelően

eredeti anyagok, melyek hosszát és sorrendjét az alkotókhatározzák meg

anélkül, hogy e szövegeket a legcsekélyebb mértékben

is stilizálnák vagy átírnák. Interjúztunk túlélőkkel, hozzátartozókkal, ügyészekkel,

rendőrökkel, a helyi kisebbségi önkormányzat vezetőivel, polgármesterekkel

Galgagyörkön, Piricsén, Tarnabodon, Tatárszentgyörgyön, Nyíradony-Tamásipusztán, Lakon, Sajóbábonyban, Debrecenben, de nagyban támaszkodunk

a közszereplők publikus megnyilvánulásaira és a médiavisszhangra is, és megkérdeztük az utca emberét.

 “Ez volt az első utunk, ezek az első interjúk. Autóval mentünk Budapestről, 63 kilométerünk volt felkészülni. De hogyan kérdezzünk egy 27 éves anyát, akinek alig két éve szeme láttára gyilkolták meg fiatal férjét és ötéves kisfiát? Hogyan az apát és nagyapát, aki mindmáig a Molotov-koktéltól kiégett ház üszkös romjaira ébred reggelente, s azt kénytelen nézni, csak mert azóta sem érkezett meg a hatóságtól a bontási engedély? Milyen kedves szavakat mondhatunk Robika életben maradt két kistestvérének, a súlyos lelki traumát átélő négyéves kisfiúnak és kilencéves kislánynak? Egyáltalán hogy lesz majd ez az egész?

 

Tudjuk, hogy egyszerre heten nem akarunk beözönleni egyik házba sem, a terv az, hogy kettéoszlik a csapat. Aztán valahogy mégis bemegyünk Renátáékhoz mindnyájan, hisz ők biztatnak. A polcon csipkés fehér terítőn aranyszínű keretben kettős fénykép Robiról és Robikáról: az ifjú apa ujjatlan pólóban, karba tett kézzel áll kisfia mögött, izmos karja, meleg tekintete erőt sugároz, látszik, hogy csillogó szemű, szépséges kisfiát az élete árán is meg fogja védeni.

  

Ugyanez a kép a sárga falon is, szarvasagancs öleli kétfelől.

Méregerős feketekávéval kínálnak, mint aztán minden cigány család valamennyi kutatóutunkon, s az egész beszélgetés alatt sodorják a cigit, ahogy később is oly sokan. Megtudjuk, hogy a fiatal özvegyasszony épp a temetőben kapott idénymunkát, ott söpri a lehullott leveleket a sírok közt. Megmutatják Bianka ellenőrzőjét, az igazgató bejegyzésével: "Bianka több esetben durván bántalmazta társait, ezért igazgatói figyel-meztetésben részesítem. 2010.10.25." Alatta Renáta ellen-jegyzése: tudomásul veszi, hogy kilencéves kislánya, aki csak enyhén sérült meg a támadásban, de hétévesen kénytelen volt megtapasztalni, milyen az, ha vadásznak rá, csak mert kicsit sötétebb a bőre a másikénál, verekszik az iskolában. Napnál világosabb, hogy a kislány komoly és rendszeres pszichológusi segítségre szorulna, de az is világos, hogy saját pénzük nincs rá, s hogy sem falu, sem a térség, sem az állam nem gondoskodik az utóbbi évtizedek legsúlyosabb rasszista bűncselekmény-sorozat áldozatairól és túlélőiről.

 

A beszélgetés harmadik órájában felteszek egy kérdést a támadásról, de abban a pillanatban könny lepi el minden felnőtt szemét, s mi azonnal visszakozunk. Megértjük, hogy Jakab Renáta házában nem beszél az ember a 2009. február 22-ének éjjeléről.

 

Délután a nagypapához vezet utunk: Csorba Csaba és felesége, Erzsike már várnak minket. Méregerős kávéval, visszautasítani, érezzük, nem szabad, mégha sok is már egy napra. Még be sem csukódott az ajtó mögöttünk, Csaba mesélni kezd, nagy lendülettel, szenvedéllyel in medias res, belevágva rögtön a közepébe. Az első szenzációhajhász híradósokon kívül, akik persze orra alá dugták a mikrofont minden-kinek, majd sietősen távoztak elkészíteni az esti adást, nem kérdezte Csabáékat senki arról, ami történt. Egyáltalán, az áldozatok több-ségének nemigen volt módja elmondani, hogy mi történt azon a szörnyű éjszakán. Nemcsak Tatárszentgyörgyön, de a többi helyszínen sem. Nekünk most Csaba elmondja részletesen. Tudja, hogy nem megyünk sehová, amíg végig nem hallgattuk. Facsarodik a szíve, könnybe lábad a szeme neki és a feleségének is, de nem kíméli magát. Mondandójának egyik lényeges pontja, hogy nem kapták el mind a bűnösöket. Hogy még nem tudni, mi történt is pontosan. Reméli, hogy a tárgyaláson több derül ki majd. Ezért emelkedik majd ott is szóra, ezért bünteti meg a nincstelen túlélőt, a mészárosok hetedik áldozatát a bíró ötvenezer forintra. S mert reményei ellenére nem sikerül kideríteni, ki állt még a gyilkosságok hátterében, hogy ki a hiányzó ötödik, az elárvult Csorba Csaba szíve látogatásunkra alig két évvel, a támadások után alig néggyel beleszakadt a fájdalomba. Így fogalmazott egy nekrológ, de nem is nagyon lehet másképp. Nem volt még 51 éves.

  

Utóbb egy kollégának számolok be erről az első élményről. Mesélem, hogy Renátáék beszámolója nem lesz az előadás része, mert őt nem szabad kérdezni, olyan súlyosan traumatizálja minden felidézés. “De — folytatom — a nagypapához még be se léptünk, már rákezdte, alig lehetett…“ Elharapom a mondatot. Mindenki tudja, milyen ige következett volna az idiomatikus fogalmazásban."

A tatárszentgyörgyi kiégett ház 

1558695619569blob.jpg
népszava.jpg

Miután 2011 márciusában megnéztem

a Szóról szóra című dokumentumdrámát,

fejbe verve jöttem ki a nézőtérről.

Különösen egy szavalókórus által elskandált mondókától

nem tudtam szabadulni többé, 
ettől a nép ajkán termett rigmustól:

„Egy sor akác,/ egy sor fűz,/ egy sor cigány,/ egy sortűz”.

Annyira nem, hogy végül kiragadtam a harmadik sorát,
és megtettem Korniss Péter fotográfussal közös portrékönyvünk címévé
.
Ezek után a legkevesebb, hogy én ezt az előadást az alkotóinak
megköszönöm, s amikor csak alkalmam van rá,

emlegetem, dicsérem és mindenkinek ajánlom.”

-Závada Pál

A PanoDráma Szóról szóra c. elő-adásával kapcsolatban két némiképp elcsépeltnek hangzó, ám ez esetben maximálisan helytálló jelző jut eszembe: (Magyarországon) úttörő jellegű és hiánypótló. A magát az első hazai verbatim előadásként hirdető produkció valóban élen jár a dokumentumszínház magyarországi meggyökereztetésében, s szinte 

példanélküli módon vállalja fel

egy adott társadalmi, politikai problémáról való beszédet, ugyan-akkor formai, metodológiai szempontból is újítónak számít.

 -Nánay Fanni: Cigány Superman és fekete autó, Ellenfény

A Trafóban fontos dolog történt. Valakik beszélni kezdtek. Olyas-miről, amiről színházban egyáltalán nem szokás, és úgy, ahogy nem szokás.
Mások szavaival, szóról szóra ismételtek mondatokat, mondat-töredékeket, nyögéseket, talán képeket is. Kimentek a valóságba, fogták és behozták, mert mi, nézők, nem megyünk oda, Galgagyörkre vagy Tatár-szentgyörgyre és még ki tudja hová.

Egy szelet rétegzett valóságot adnak át, egy szép, telített egy órában,

észre sem venni, hogy megtelt az idő és

gazdagabbak lettünk egy fájdalommal.

Hol élünk, milyen a hazánk,  milyenek 

embertársaink, netán mi magunk. Egy valóságot hoznak elénk, amit ők, az alkotók szerkesztenek, az ő szemük nézi, vágja és rakja össze. Nem adják 

hozzá saját szavaikat, azok valahol kint, a valóságban lelhetők fel,

emberek szájában. A nézőpontot,

szerkesztést teszik hozzá. Azt,

ahogy ők, színészek, dramaturgok

hallják és látják az embereket,

magyarokat és magyar cigányokat...

 

-Tompa Andrea: Ne fogadd el,

Színház folyóirat

A darab nem csak azt a szerepet vállalja magára, hogy krónikáját adja atörténteknek, hanem kísérletet tesz a trauma megértésen keresztül való feldolgozására, ésegyben képet ad a roma  – nemroma viszony aktuális állásáról, szociografikus élességgelmutatja meg a 2000-es évek társadalmi valóságát. 

A Szóról szóra reprezentációkritikát is megfogalmaz, amennyiben folyamatosanreflektál a média romaképére és a bemutatott események mediális ábrázolására. Dolgozatomban a darabnak ezt a potenciálját helyezem előtérbe, és megvizsgálom azt, hogy a párhuzamos narráció technikájával a Szóról szóra miként demokratizálja a médiához képestegy közösség traumájának reprezentációját.

Az elemzés során a következő narratívákat, néző-pontokat fedeztem fel a darabban: műfaji önreflexió;

a történet tényekben és számokban ; az áldozatok narratívája ; a támadássorozat társadalmi  környezete ; a romák saját helyzetükre való reflektálása; a romák médiareprezentációjának ritikus bemutatásaA hat különböző narratíva más-más módokon jelenik meg az előadás során: videó- és hangfelvételek, projektor-ral kivetített számadatok és a színészek előadásában elhangzó történetek, beszédek közvetítik őket. Nyolc színész van folyamatosan, takarás nélkül a színpadon, az éppen beszélő és cselekvő szereplő kiemeléséről a fénytechnika gondoskodik. Az állandó díszletet a színészek székei mellett elhelyezett televízió-készülékek képezik, amelyek egyszerre utalnak arra, hogy az előadás reflektál a médiának az esetről alkotott domináns narratívájára, valamint a darab missziójára, miszerint egyetlen leegyszerűsítő történet-konstrukció helyett a nézőpontok pluralizmusát figyelembe véve kell bemutatni az eseményt és annak társadalmi környezetét. A Szóról szóra tehát képzeletben a közönség székei mellé is odahelyez egy-egy tévét, hogy a darab végére 

mindenki a saját történetével távozzon a teremből.

 

-Neuberger Eszter: A párhuzamos narratívák szerepe a reprezentáció demokratizálásában,

Academia

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gondos, pontos és az objektivitásra törekvő, de az anyaggyűjtő-megfigyelői pozíció paradoxonát (a kutatási anyagot a kutató óhatatlanul megváltoztatja) egy rövid bejátszással felvillantó dramaturgiai munka a lehető legszélesebb körben járja körül a romagyilkosságok témáját az elkészített interjúk, riportok, az összegyűjtött rendőrségi és mediális anyagok segítségével.

A puritán színpadra állított-ültetett színészek ennek köszönhetően innen is, onnan is megjelenítik a romagyilkosságokban érdekelt személyeket, olykor a több interjúból összegyúrt, tipikus hangokat, az „átlagembert”, amolyan egyszemélyes kórusként. A roma és a többségi társadalom tagjaiból is megismerhetünk egy-egy monológot, ezekkel pedig sűrítve egy-egy vélemény, problémakör, megközelítés esszenciáját. Megszólalnak áldozatok, házaspárok, nagymamák, az utcán szotyizó, átlagos roma fiú vagy a romaságát leplezni próbáló kamaszlány, a gyilkosságok egyik vádlottjának a barátnője, a romák ügyvédje, de roma parlamenti képviselő, gárdista, kisember és a „pesti polgár” is. És ha ez nem elég játékos, ötletes, akad a majdnem két órás feltárásban a helyszínen rögtönzött animáció a Roma Szupermennel, asszociációs utazás egy fekete Mercedesen és romákat káromló rapbetét is.

 

-Vágó Marianna Rita: Egy romadarab nem csinál nyarat,

Prae

– Ha már a médiánál tartunk –mondja Lengyel Anna –, azért azt nem árt tudni: a támadások kapcsán született riportok jó része félinformációból készült, vagy az újságíró leragadt a nyomozás első stádiumánál és nem követte az eseményeket. Alig esett szó például arról, amikor négy kiskorút letartóztattak Lakon, mondván, megöltek egy 81 éves nőt; nem sokkal később aztán a faluban elfogtak két felnőttet is az üggyel kapcsolatban. A gyerekeket azóta sem engedte el a gyámhatóság, hiába utalnak rá egyes nyomok, hogy az elkövetők akár felnőttek is lehettek.

Erről sok tapasztalatot szereztek, hiszen az interneten végignézték a romatámadások egész sajtóhátterét. A netről halászták a védőszentként elénk lépő Cigány Superman történetét is, amely visszatérő eleme lett a produkciónak. („Sárga acélpáncél, fémcsizma, bíborpalást. Fején díszes cigánykalap. Hogy ne ismerjék fel, húzzon zacskót a fejére, de a vastagabb fajtából. A legjobb a media marktos »Hülye azért nem vagyok” feliratú, mert így a Superman eszét is tudtára adja a náciknak«.”)

Mégsem ez a legmegdöbbentőbb része az előadásnak, hanem egy elsőre békésnek tűnő kánon. De az énekkar most nem azt énekli, hogy „Ég a város, ég a ház is”, bár az sem lógna ki a produkcióból, hanem egy rasszista mondókát, amelytől az ember a kislábujjáig pirul: „Egy sor akác, egy sor fűz, egy sor cigány, egy sortűz..

 

-A Cigány Superman színre lép,

Nol

A kutatás során készült képek

Lak
Lak

a tatárszentgyörgyi áldozatok házában
a tatárszentgyörgyi áldozatok házában

Csóka Károly otthonában, Sajobábony
Csóka Károly otthonában, Sajobábony

Lak
Lak

1/6

*Az előadás felvétele a PanoDráma és az Osztrák Kulturális Fórum Daraboló c. kétnyelvű felolvasószínházi sorozatának a különkiadásaként került megosztásra.

Magyarul angol felirattal.