az élet színháza
Elfriede Jelinek
Kézimunka
Halasi Zoltán fordítása
A PanoDráma megbízásából
a fordítást támogatták:
szereplők:
Csákányi Eszter
Kaszás Ágnes
Quitt László
Scherer Péter
Stubnya Béla
Szalay Marianna
látvány:
Izsák Lili
fény:
Csontos Balázs
rendezőasszisztens:
Tüű Zsófia
produkciós asszisztens:
Csóka Tímea
dramaturg:
Merényi Anna
kreatív producer:
Lengyel Anna
rendező:
Pejó Róbert
bemutató:
2010. április 20., Trafó
1995-ben egy rasszista bombája négy fiatal romát gyilkolt meg Burgenlandban, csak mert „elkövették azt a hibát, hogy nem öltöttek időben számunkra ismerős külsőt és nevet”.
Az 1996-ban az év drámájává választott Kézimunka (Stecken, Stab und Stangl) Jelinek első konkrét társa-dalmi eseményre reagáló drámája. Jelinek elítéli a tettet, melyet a fajgyűlölő kisebbség tagja követett el, de még inkább elítéli a többségi társadalom álságos gyászszó-nokainak és belenyugvóinak kórusát, hisz nekik köszön-hetően az élet úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna.
A díjnyertes fiatal német-magyar filmrendező, Pejó Róbert első színházi munkája témájában itthon legismertebb filmjéből, a romániai cigánytelep nyomorát bemutató Dallas Pashamendéből merít, formájában, az előadás színházi nyelvében azonban Elfriede Jelinek szerepekre alig osztott, költői szövegfolyama játssza majd a főszerepet. A PanoDráma produkciója a Magyarországon fájdalmasan aktuális téma mellett a kortárs magyar színház egyik legizgalmasabb jelenségét vizsgálja: a fiatal filmrendezők (Mundruczó, Török, Gigor, Hajdu) megjelenését a magyar színpadokon.
A Nobel-díjas drámaírónő első hazai színpadi bemutatójára a kortárs külföldi drámák hazai és kortárs magyar darabok külföldi bemutatására alakult PanoDráma vállalkozott.
"Az oberwarti (felsőőri - a szerk.) cigányok elleni 1995-ös terrortámadás az egyik legsúlyosabb politikai indíttatású, megtervezett merénylet volt a második világháború óta. A különböző atrocitások miatt a romák őrjáratot állítottak fel a faluban. Négyen körüljárták a falut éjszaka, találtak egy táblát "Romák, vissza Indiába!" felirattal. Kihúzták a táblát, alatta bomba volt, mind a négyüket megölte. Jelinek nem magáról az eseményről írt, hanem arról, ahogy az osztrák sajtó tálalta. Elbagatellizálták, el akarták tussolni. A színdarabban horgolnak, kézimunkát készítenek. A négy ember meggyilkolása arra mutat, ami a szőttes alatt van, a több millióra, akit a háborúban megöltek. Ausztria Németországhoz képest soha nem dolgozta fel a második világháborús történetét. Mindig arról beszéltek, hogy megszállták őket, hogy ők soha nem járultak hozzá a holokauszthoz. Dokumentumfilm készült négy osztrák náci bűnösről Schuld und Gedächtnis (Bűn és emlékezet) címmel. Mindegyiküket halálra ítélték, majd pár év múlva kiengedték. Az egyikből burgenlandi miniszter lett, a másikból tartományi vezető, a többiek is magas tisztségeket kaptak. Félelmetes, hogy nem tanulunk a saját sötét történelmünkből."
-Szentgyörgyi Rita: A szőttes alatt,
Pejó Róbert rendező,
Elfriede Jelinek 1946-ban született az ausztriai Mürzzuschlagban. Gyermek- és ifjúkorát Bécsben töltötte. Első versei különböző folyóiratokban, valamint első verses-kötetében (Lisas Schatten) jelentek meg, majd irodalmi érdeklődése a társadalomkritika felé irányult. Első regénye (bukolit) már 1968-ban megszületett, de csak 1979-ben jelent meg nyomtatásban. Elfriede Jelinek a hetvenes évektől kezdve francia, angol és amerikai szerzők műveit fordította németre. 1983-ban jelent meg A zongoratanárnő (Die Klavierspielerin) című híres regénye, amellyel széles ismertséget szerzett: a műből készült film 2001-ben a Cannes-i Filmfesztiválon nagydíjat kapott.
Az 1989-ben kiadott, nagy vitákat kiváltó Kéj (Lust) című művében a nyolcvanas évek feminista pornográfiai vitájával foglalkozik. 1995-ben visszavonult az osztrák közélettől és megtiltotta színpadi műveinek műsorra tűzését a Staats-theaterben, miután a Raststätte című színdarab a Kéjhez hasonló vitákat váltott ki és személyes támadások is érték.
2004-ben Jelinek kapta az irodalmi Nobel-díjat, első osztrák íróként, ami még rajongóit és tisztelőit is meglepte. A bizottság a díjjal mind műveinek társadalmi kliséket és abszurditásokat feltáró jellegét, mind pedig nyelvezetének szenvedélyét elismerte.
fotó: mubi.com
Pejó Róbert 1964-ben született Aradon, ahonnan Feldkirchbe (Ausztria) emigrált családjával. Amatőrfilmesként több rövidfilm producer-rendezője, melyeket számos nemzetközi fesztivál tűzött műsorára. A Cresendót (játékfilm) az Osztrák Amatőrfilmes Társaság (VÖFA) fődíjával jutalmazta, e film képviselte Ausztriát az UNICA World Film fesztiválon.
Gépészmérnöki tanulmányok (HTL Bregenz) után, a Bécsi Színház- és Filmtudományi Egyetemen (1988-91) tanult, több bécsi filmgyártó cégnek dolgozott. Első játékfilmjét, a LIPSTICK-et 1993-ban készítette, az ezt követő években rendezte a DER WEG NACH EDEN / ÚT AZ ÉDENBE és a REST IN PIECES című filmeket.
1996. óta New Yorkban él, ahol TV- és játékfilmeket, valamint videóklipeket rendez a német és az osztrák televízió számára. Dallas Pashamende című filmje számos díjat nyert, 2010. februárjában a 41. Magyar Filmszemlén a legjobb rendezőnek járó elismerést Dyga Zsomborral megosztva Pejó Róbert kapta, a Látogatás című filmért. Ugyanez a produkció az idei Osztrák Filmszemle, a Diagonale 2010 nyitófilmje lesz március 16-án a grazi Helmut-List-Halleban.
"A Kézimunka politikai színház. Kőkeményen a szöveggel dolgozik, egy szövegfonattal, amelyik éppúgy felhasználja a Kronen Zeitung újságírójának a cikkeit, ahogy a 23. zsoltárt és Jelineket magát. Az írónő eredetileg zenésznek készült, ami ezen a darabján is érződik. Úgy kezeli a szöveget, mint egy szimfóniát. Van egy fő vonala, és ezen belül bizonyos témákat felvet, erőteljesen váltogat, majd visszatér hozzájuk. A darab eredetileg egy szupermarket hentespultjánál játszódik, ahol sorban állnak a vevők, és beszél-getnek. A hentespult a halált reprezentálja, ahogy az emberek a halál felé haladnak, manipulálódnak, míg a végén fel lesznek kon-colva. Az eredeti címe Stecken, Stab und Stangl. Minden karakter neve Stab - Stanglnak a treblinkai koncentrációs tábor parancs-nokát hívták. A Kézimunka cím a bombatámadásokra is utal, arra, ahogy minden szereplő hozzájárul ahhoz, hogy egy felületet bekössön és eltakarjon."
-Szentgyörgyi Rita: A szőttes alatt,
Pejó Róbert rendező,
"Herr Sarközi, Herr Horvath, Herr Horvath, Herr Simon - a négy áldozat, akik ott fekszenek a fekete lepel alatt, és körülveszi őket az a bizonyos kontextus, amelyben mindenkinek van hozzáfűzni-valója, kommentárja a történtekhez; ez a kontextus, ez a veleje Elfriede Jelinek művének. Sorban állás közben a hentesnél - netán magának a hentesnek - a szomszédnak, a vevőnek, a női vevőnek, a második vevőnek, a férfi vevőnek - és hát mindenki lehet vevő, illetve mindenki mindig vevő valahol. Jelen van még a média, a televízió, benne a moderátor, a hírközlő vagy a műsorvezető - a halálesetekhez nekik is van hozzáfűznivalójuk. Még a halottak-hoz is beszélnek, így: "Szóval, tisztelt halottak, beszél-gessünk akkor a halálról, ez a mai témánk. Önök ettől a perctől kezdve betelefo-nálhatnak ide hozzánk, a stúdióba. Annak elle-nére, hogy az önök fajtájára nézve elvileg elutasító tartalmat hordo-zott, önök rohanva próbálták elérni a táblát, ráa-dásul mind a né-gyen egyszerre! Mi az, hogy csök-kent a ránk zúduló idegenáradat? Mikor itt vannak az ab-szolút idegenek, íme! Naná, hogy önök voltak az üzenet címzettjei, kedves halottak, és egyben a még idejében feladott küldemény is." Jelinek szövegének látszólagos cinizmusa, szenvtelen-sége, sőt kari-kírozott szenvedélyessége annak a kérlelhetetlen, sziklaszilárd morális meg-győződésnek a művészi kifejezése, amely nem-csak a merényletet, de az azt "lenyelő" társa-dalmat is mindenestül elutasítja, az ő összes kedvenc időtöltésével - tévénézés, bulvár-sajtó-olvasás, sportban drukkerkodás - együtt. Ez a társadalom a kollektív vállvonogatás, idegen-kedés és kedélyeskedés elviselhetetlen kombi-nációjában utazik - és Jelinek gyorsan húz egyenes vonalat a modern kori romagyilkos-ságok és a holokauszt-tagadás között."
-Csáki Judit: Szép új világ,
"A színpad az emlékezés helye: a megemelt, négyzet alakú tér szélén négy apró mécses. A térnek a nézőtér felé meghosz-szabbított „kifutója” van: a széles híd összeköt minket a játszókkal – ha akarjuk, ha nem. A neonokkal bonctermi hangulatúvá világított terepet színpadnyi szélességben és hosszúságban feltekerhető textilcsíkok keresztezik. Szöveg, szó vagy bármilyen írásjel nem látszik rajtuk, mégis fel-idézik a tudás letéteményeseinek tartott papiruszteker-cseket, az (objektívnek remélt) emlékezés kötelező kellékeit, s mint ilyenek, utalhatnak arra az évezredek óta közkézen forgó tévedésre, miszerint a leírt szó szükség-szerűen igaz. A szöveg itt tehát (fizikai) hiányával van jelen, s bár a teker-cseken nem látjuk, mégis körbefon, szinte megfojt minket.
A színpadot borító szövettenger rímel a színpadról felénk hömpölygő szövegtengerre: tűzforró és jéghideg áramlatok ömlenek egymásba, miközben a teret nézve a gyerekkori papírfonás képe is be kell hogy ugorjon. Meg persze ott van a jelenkori párkák kezéhez szinte odanőtt kötőtű, és a lassú, repetitív mozdulatsor eredményeként születő címbeli kézi-munka, a gyarapodó kötés. A kőkemény szentenciák szünet nélkül, apró, ám érzékelhető módosításokkal ismétlődnek, s közben apránként növekednek a kötések is – a készülő dara-bokat oda is próbálják a színpadot borító csíkokhoz: a nagy össznépi hazugságot kalákában állítjuk elő. A színen minden nő Frau Margit, illetve Herr Stab, sőt a nemek is összekava-rodnak (Csákányi meglepve veszi tudomásul, hogy egyszer csak ő lett Stab úr). A szereplők nem konkrét, megnevezhető személyek, hanem típusok, szócsövek, hangok: az úgynevezett közvélemény úgynevezett képviselői. A meggyilkolt romáknak persze itt sem jut önálló hang, ahogy jóvátétel, kárpótlás sem járt, mert nem járhatott családjuknak. Ismerős, ugye? Helyben vagyunk.
-Jászay Tamás: Helyben vagyunk,
fotó: kultura.hu
"A saját bőrén szerzett tapasztalatait viszi vásárra Pejó Róbert, aki szüleivel nyolcévesen disszidált Aradról Ausztriába, aztán a tanulmányai után Amerikába ment és filmrendező lett. A témára, a kulturális sajátosságokra való tekintettel a háta mögött állt neki a Kézimunkának. A rendező jól helyezi a színészek nyelve alá a szöveget, ez már pont elég nagy falat dönt le Jelinek és a magyar közönség között. Az osztrák tömegeknek kibírhatatlan szerző dráma-írásra olyan kifinomult irodalmi, tehát zenei érzékkel vá-lasztott az igazságon kívül mást nem is tűrő kritikai tech-nikát, amelyből ez a sajátos jelenkeserűség színház lesz. Túl szimplának (illetve ügyeskedőnek, praktikusnak), erőtlen gesztusnak tűnik a kezdő történetet két lcd-re kivetíteni? ki is derül hamar, drámaibb közünk van ehhez a részleteiben magyar valóságnak látszó tárgyhoz, a Kézimunkához. A magyar színháznak el kell jutnia ide, egyik tárgyához: az első szárnybontogatásokat színészérzékeny szeretettel támogatta a rendező. Szinte képtelenül differenciált ez a szöveg, annyi-féle reflexiót rejt, hogy a legpontosabb állítás az lenne: túl jó. Kötni (nem körkötőtűvel, hagyományossal dolgoznak a színészek) ehhez a sok szöveghez releváns. Talán túlságosan is. A szöveg még éppen elviselhető módon éri el a nézőt, a változatos színészi játék ? legfőképp a képtelen mondatok hihetősége ? sokat segít. Helyenként szétcsúszik az előadás fűzött anyaga, de újra és újra visszatalál abba a dinamikus egyensúlyi állapotba, amiben magunk is vagyunk.
Az előadás végére a szöveg és az előadás által megszűnik a diverzitás, a sokszínűség; aki más, már az első pillanattól fogva halott. Ránk borul a színházi sötét, magunkra maradunk a kézzel kötött holmik közt osztrákként, vagy magyarként (kinek melyik sokkolóbb, választhat), és érezzük, lassan mindent átjár a rasszista indíttatású gyilkosságot legiti-máló középlangy."
-Proics Lilla: Fürge ujjak,
"A darab központi figurája Herr Stab, akit kezdetben Scherer Péter, majd Csákányi Eszter is alakít. Bizo-nyos értelemben mindenki Herr Stab, mondja az előadás, az osztrák (vagy éppen magyar) társadalom egészére jellemző az a (lassan már elcsépelten ható) szalon-rasszizmus, melyet ez a figura megjelenít. A darabban állandóan emlegetett sí különböző verseny-kategóriái és emblematikus alakjai szintén az osztrák közös tu-datra utalnak. Jobb esetben a nézőben összeáll a kép, hogy Stab az osztrák média egyik tipikus jelensége, és hogy a sí Ausztria egyik legnagyobb kliséje (és egyút-tal a nemzeti identitás meghatározó pontja is), de ha hiányzik a mögöttes tudás, legfeljebb csak finoman lehet érzékelni, hogy a nemzeti kultúrát meghatározó populáris klisékről van szó. Jelinekre jellemző, hogy műveiben kollektívan bünteti, ostorozza az osztrák társadalmat. Nála nincsenek pozitív szereplők, hiszen senki sem jó, aki egyáltalán csak megtűri vagy szemet huny a rasszizmus bármilyen megnyilvánulása felett. És pont ez a nagyszerű műveiben, és így a Kézimunká-ban is, hogy az események egyoldalú láttatása nem érződik túlzásnak."
"Jelinek szövegei nem a dráma műfajának megfelelően, klasszikusan tagoltak, ráadásul a szerző felhatalmazza a rendezőt (tágabb értelemben véve az olvasót), hogy az instrukciókat akár teljesen ignorálva azt kezdjen a textus színpadi megjelenítésével, amit csak akar. Ez egyúttal – a műfajhoz képest szokatlanul – nyitva hagyja az értelmezés lehetőségét a mindenkori olvasó előtt. Jelineknél csak a szöveg az, amely a maga rendkívüli összetettségében és sűrűségében állandó. Így egyáltalán nem mindegy, hogy a befogadó olvassa vagy színpadon látja-e, hiszen a mélyebb értelmezés, melyet megkövetel a mű, a színházi előadás esetében csak ismétléssel lehetséges, amely azonban egyáltalán nem magától értetődő szándéka a nézőnek. Mindezek alapján világosan látszik, hogy itt kulcsfontosságú a színész szerepe. Nem megfelelő színészi játék mellett ugyanis nem tud a szöveg érvényesülni, és befogadása még nehezebb, mint egyébként ideális esetben. Pejó Róbert jól érzékelte, hogy a színészi játékot a textus szintjén kell megvalósítani, de a gyakorlatban ebből kevés teljesül. Érzékeny egyensúlyt kell követni egy olyan dramatikus szövegnél, mint amilyen Jelineké, hiszen az nem bírja el a klasszikus értelemben vett színészi alakítást. Sajnálatos módon a színészek közül Kaszás Ágnes, Quitt László, Stubnya Béla játéka érdektelen, és ez alól az sem menti fel őket (vagy a rendezőt), hogy nem nekik jutottak a főbb szerepek. Scherer Péter és Csákányi Eszter bizonyos pontjain az előadásnak túl soknak bizonyul, egy olyan szöveget akarnak mindenáron eljátszani, amely leveti magáról az ilyen irányú próbálkozásokat. Legjobban talán Szalay Marianna játékán keresztül tud érvényesülni a textus, nem csak egyszerű bábuként beszél, és nem is akarja magára erőszakolni a szöveget."
-Sors Vera: Az első Jelinek,
"A posztdramatikus fordulat – s Elfriede Jelinek drámái e fordulat, vagy ha tetszik, paradigmaváltás jegyében születtek – felszámolta a (dramatikus) történetet s a hozzá tartozó drámai szituációkat és karaktereket, azokat a koherens és egységes személyiségeket, amelyek eddig a „jellemek” voltak, s akikhez emberi identitások tartoztak. A zárt drámai világ széthullott. Ha nincsenek drámai karakterek, megjeleníthető személyiségek, akkor a karakterszínészet nem működik – ez talán az egyik kiindulópont. A drámai akciók, cselekvések (fabula) helyett a hangsúly átkerült a beszédre, elsősorban a beszédmódokra. A drámában persze mindig az a szituáció, hogy „valaki beszél”, most azonban ez a valaki „csak” beszél, semmi mást sem tesz: „csak” megszólít, „csak” meggyőzni próbál, „csak” mondja a magáét. Nem társul hozzá semmiféle cselekvés, maga a beszéd válik akcióvá. Bár a darabot nincs módunk mélységeiben ele-mezni (nem ismerjük a dráma és a játszott szöveg közti különb-séget sem), a kiindulópont – és szándékosan nem használjuk a „régi” szituáció szót – az 1995-ös ausztriai romagyilkosságok áldozatainak megszólítása. A megszólítás gesztusa – s ez: be-szédhelyzet. A velük, s persze közvetetten a közönséggel való beszélgetés, a meggyőzés. Amit a dráma szereplői „beszélnek”: az előítélet, idegengyűlölet különböző diskurzusformái, azok az ártatlan beszédmódformák, amelyek „csak” kirekesztenek, „csak” gyűlölködnek, „csak” részvétlenek. Ugyanakkor a mélystruk-túrák arra akarnak figyelmeztetni, hogy a gondolat és a cse-lekvés igen közeli rokonok, azaz hogy az „ártatlan” és szavak-ban kifejeződő idegengyűlölet maga is „elkövető”, egy nemcsak potenciális, hanem tényleges gyilkos. Közben szó esik a jeles nemzeti büszkeségekről, a nagy osztrák értékekről, a sport-teljesítményekről stb., s körvonalazódni látszik egy (groteszk) nemzeti identitás."
"Akik beszélnek, nem egyes konkrét emberek és/vagy karak-terek, és nemcsak azért nem, mert azokhoz szituációk is tartoz-nának, hanem mert karakterként EGYES ÉS EGYEDI EMBEREK, figurák maradnának. „Akik” beszélnek (a textusban és egyál-talán ebben a posztdramatikus paradigmában), azok: MENTALITÁ-SOK, ESZMÉK, IDEÁK, DISKURZUSOK, TUDATOK, GONDOLKODÁS-FORMÁK, SZÓLAMOK ÉS GYAKRAN IDEOLÓGIÁK. Ha a színpad egyes és egyedi alakokként jeleníti meg őket, idegenek maradnak számunkra, olyan ők, akikhez nincs közünk, akiket nyomban lenézünk gondolkodásuk alacsonyrendűsége miatt. Nem az alakot a maga hús-vér valóságában kell látnom, hogy milyen ruhát visel, vagy melyek a tipikus gesztusai és mimikája, hangsúlyai, hanem fel kell ismernem magát a gondolkodást, a mentalitást, a tudatot – a hangsúlynak a TUDATFORMA MEG-JELENÍTÉSÉRE kell átkerülnie. Az absztrakciót kell eljátszani, amelyet aztán mindenki magára vonatkoztathat, önmagát lát-hatja meg benne, s amely nyitottabbá teszi a játékot, választás elé állítja, aktivizálja, megdolgoztatja a nézőt."
-Tompa Andrea: Jelinek esete a magyar színházzal,
