az élet színháza
A Hevesi Sándor-díjat 1998-ban a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja, az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat alapította. A díjat évente három olyan alkotó színházművész vagy a színházért dolgozó személy kapja, aki sokat tett a magyar színház nemzetközi megismertetéséért, elismertetéséért.
A Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának kezdeményezésére, a kezdeményező, az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat által alapított díjat először a Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos eseményeinek során, 1998-ban adták át.
A díjat az intézet tagjai (színházak, különböző szakmai szervezetek) tehetnek javaslatot előzetes javaslata alapján létrejött listából az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkárából, a Fővárosi Önkormányzat képviselőjéből és az ITI Magyar Központ elnökéből álló kuratórium ítéli oda és - néhány kivételtől eltekintve - a színházi világnapon adja át.
2011-ben
Tompa Gábor rendezőt,
Bagossy Levente díszlettervezőt és
Lengyel Anna dramaturgot
tüntették ki Hevesi Sándor-díjjal.
Bagossy Levente
Lengyel Anna
Tompa Gábor
Hevesi Sándor
Hevesi Sándor
(1873. Nagykanizsa - 1939. Budapest)
Hevesi Sándor a század első évtizedeinek legjelentősebb magyar színházi szakembere: rendező, színigazgató és drámaíró. Nagy műveltségével, célratörő tehetségével, kiváló ízlésével kiemelkedett kora átlagos színházi színvonalából, s a magyar színészetnek a századforduló európai áramlataiba való bekapcsolásával korszakos jelentőségre tett szert. Ezt a harcot nemcsak a híres Thália keretén belül folytatta, hanem elméleti, kritikai, publicisztikai írásaival, nem utolsósorban a Pesti Naplóba írt, a közönség ízlését befolyásoló, nevelő cikkeivel.
A Király Színház tulajdonosságáról elhíresült Beöthy László 1901-ben rendezőnek szerződtette a Nemzeti Színházhoz, ami nagy kihívást és elismerést jelentett az ifjú publicistának. Nem okozott csalódást, sőt, színházi pályája szépen kezdett ívelni felfelé. 1904-1908 között bevették a Thália Társaság művészeti irányításába, minek később vezetője is lett. 1907-től 1908-ig a Népszínház-vígopera főrendezője volt, majd a Nemzeti Színházban dolgozott, 1912-ben pedig rövid időre az Operaház főrendezője lett, ami nem tartott sokáig, mert 1914-ben visszaszerződött a Nemzeti Színházba, amelynek 1922-1932-ig az igazgatója is volt. 1933-tól haláláig a Magyar Színházban rendezett. 1927-1932 között a Színművészeti Akadémián tanított színpadi rendezést. Több drámát írt, és regényt is dramatizált. Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalták.
Hevesi Sándor
A modern rendezés eklektikus kísérletező úttörője Magyarországon. A naturalizmusból indult ki, sokat tanult Reinhardt változó és fejlődő rendezéseiből, elsőnek ültette át Gordon Craig stílusát és Sztanyiszlavszkij törekvéseinek is első magyar ismertetője. Új utakat keresett Shakespeare-rendezéseivel a díszlettelen Shakespeare-színpadtól a Szentivánéji álom barokk rendezéséig. A Bánk bánt átdolgozta modern színpadra.
Igazgatóként bevezette a bérletrendszert, megnyitotta a Nemzeti Színház Kamaraszínházát, nyolc Shakespeare-ciklust rendezett és ciklusokban újította fel Moliére és Ibsen műveit, valamint a népszínműveket. Klasszikus műsora az egész világirodalmat felölelte, modern műsorában Shaw lelkes propagátora volt. Színdarabokat írt, több Jókai-regényt alkalmazott színpadra, számos külföldi drámát fordított le és dolgozott át; írt színikritikákat, cikkeket, foglalkozott a színészet elméletével, dramaturgiai, dráma- és színháztörténeti kérdésekkel. Rövid operaházi működése, különösen pedig Mozart- és Verdi-rendezései jelentősek a magyar operajátszás történetében.
"[…] azt hinné az ember, hogy az udvari, állami vagy nemzeti színháznak pusztán elvont művészi feladatai vannak, amelyeket könnyen oldhat meg a szubvenció segítségével. Minthogy föl van mentve az alól, hogy a közönség kedvét keresse, megélhet a közönség kegye nélkül. Ahogy egy pár magyar dilettáns próféta írja és vallja: nem fontos, hogy hányan ülnek a színházban, az a fő, hogy szépet prédikál-janak a színpadról. Ez azonban puszta illuzió és nem is ártalmatlan. Semmiféle színház nem lehet el fizető közönség nélkül (fizető közönség ez esetben annyit jelent, hogy az emberek saját jószántukból és saját vágyukat követve, bizonyos anyagi áldozat árán mennek színházba), mert a színház, mint élő intézmény, a közönség élő hite és élő részvéte nélkül előbb-utóbb elsorvad. A szubvenció nem arra való, hogy mesterségesen életben tartson egy élettelen
színházat, hanem, hogy egy élő színház erejét felfokozza és a benne rejlő vitalitást minden korlátozás és lemondás nélkül a véksőkig megfeszítse. Minthogy ezenfelül, mint minden közpénzen fenntartott intézmény, a színház is tradicionalista, ami csak annyit jelent, hogy a multból átörökölt értékeket újból és újból át kell élnie minden újabb nemzedék újabb igényei és vágyai szerint, tehát nem engedheti veszendőbe menni a már elért eredményeket: az anyagi támogatás, amelyben az ilyen színházak részesülnek, nagyrészben ezt a célt kell, hogy szolgálja.[…]
Nemzeti Színház, 1930-ban
De még ilyen körülmények között is: a szubvencionált színház múzeummá vagy lomtárrá válik, ha nem tudja meg-teremteni és megőrizni a közönséggel való eleven kapcsola-tot, ami annyival is nehezebb s nem ritkán problematikus, mert az állami színház, mint tradicionalista intézmény, nem sodródhatik minden új divattal, csakis a bevált és leszűrt eredményeket fogadhatja el, nem lehet se hirtelen, se késedelmes, nem rohanhat az élen, de nem is maradhat le, mert akár a divattól ragadtatja el magát, akár a hagyomány-hoz ragaszkodik görcsösen, elveszti közönségének egy részét s a politikai megítélés területére téved, ami
legnagyobb veszedelme és válsága is egyúttal. A legjobban szubvencionált és legenergikusabban államosított színház-nak is tehát egyetlen igazi fundamentuma: a társadalom érdeklődése, egyszerűbben kifejezve, az, hogy közönsége legyen, triviálisan szólva, hogy üzletileg is beváljék. Ha nem akar kitartott intézmény lenni, ha aktív részt óhajt a társadalom életében, jó bevételeket kell csinálnia. Akármilyen kellemetlenül hangzik is, ez a tiszta igazság, amelyet csak az a körülmény enyhít, hogy a jó bevételeket – saját művészi és irodalmi korlátain belül kell megszereznie."
-Hevesi Sándor: Se hirtelen, se késedelmes,
Színház és Üzlet, Nyugat
1930