előadják:

Bartsch Kata

Bezerédi Zoltán

Kovács Lehel

Mácsai Pál

Máté Gábor

Molnár Piroska

Urbanovits Krisztina

dramaturgia:

Almási-Tóth András

Garai Judit

Hárs Anna

Merényi Anna

színpadra állította:

Lengyel Anna

​​

bemutató:

2016. november 4.,

Katona József Színház, nagyszínpad

1956. november 4-én megindult Magyarország történetének egyik legnagyobb kivándorlási hulláma. Részben a megtorlás elől, részben egy jobb, emberhez méltóbb élet reményében menekültünk akkor épp mi, magyarok a diktatúrából a szabadságba. S bár Magyarország lerohanását sokak reménye ellenére nem akadályozta meg sem az Egyesült Államok, sem a hazánkat is tagjai közt tudó ENSZ, a menekülteket tárt karokkal várta a nyugati világ Ausztriától Ausztráliáig: étellel, itallal, munkával, menedékkel, készpénzzel segítve őket. Ahogy nőtt a menekülők száma, úgy sokasodtak a nehézségek, sőt a kritikai hangok is, de mindez nem változtatott azon, hogy az elsöprő szolidaritásnak köszönhetően végül kétszázezer magyar kivándorló talált otthonra, munkára és hosszútávon boldogságra választott hazájában.

© fortepan

                   Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                      Ilyen első találkozásos emlékem nincsen. Valamikor megkérdezhettem

                    anyámat, hogy mi mit csináltunk ’56-ban, mire azt a feleletet kaptam,

             hogy lent voltunk a pincében. Mivel vallásos nevelést kaptam, féltettek, hogy

majd az iskolában valamit kifecsegek, amiről szó van otthon, így inkább nem mondtak semmit. Gondolom. Apámat egyébként már jóval a kamaszkoromon túl sokat kérdeztem, hogy ő mit csinált, mivel már akkor sem éltünk együtt, tehát a "lent voltunk a pincében" válaszban nem volt benne. Ő dekkolt valami lakásban, főleg félt, nehogy eltalálja egy golyó. Valamelyik október 23-át megelőző Petőfi-körös gyűlésen ott volt. De akkor még nem lőttek.

Máté Gábor

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Nem tudom, hogy ez a közöny minek tulajdonítható. A mai fiatalok – mivel nincs összehasonlítási alapjuk – nem tudják, hogy milyen sokat ér a szabadság. Illetve a szabadság fogalmának értelmezése talán egyet jelent az internet fogalmával. Talán a történelem-tanítással van baj. Azt tudom, hogy a nagyobbik fiam – ugyan három iskolába is járt – egyszer sem jutott el a XX. századig, nemhogy ’56-ig. Feltételezem, a tanárok nem nagyon bánták. Hiszen még a hivatalos megítélés sem teljesen tiszta, nem beszélve arról, hogy hány olyan család lehet, akinek sosem jelentett a forradalom forradalmat, hanem épp az ellenkezőjét: ellenforradalmat. Az én korosztályomnak is ez volt a szóhasználata. A lepuhult szocializmusban a ’80-as évek vége felé a bátrabbak „októberi események”-nek titulálták. És akkor a mostani szemléletről még nem is ejtettem szót.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki?

Se akkor, se most nem rendelkezem kivándorló rokonokkal és ismerősökkel. Disszidens barátokat fel tudok mutatni. A két legjobb barátom ment ki, helyesebben vitték ki a szülei ’68-ban és ’70-ben. Őket veszítettem így el. Az elsővel ma is tartom a kapcsolatot, Münchenben él. Az utóbbi Montréalban élt, 30 valahány éves korában halt meg, vele akkor már nem tartottuk a kapcsolatot.

Manapság mintha kicsit hajlamosak volnánk megfeledkezni minderről. Ahogy három éve a Nemzeti Színházban a holokauszt emléknapján

A vizsgálattal, úgy ezúttal is szó szerinti interjúkkal és dokumentumokkal

szeretnénk emlékezni és emlékeztetni történelmünk egyik fontos, ma különösen releváns fejezetére.

 

Az est szövegét a PanoDráma alkotócsapata állította össze

az 56-os intézet hatalmas oral history archívumának

hatvan releváns mélyinterjújából,

korabeli újságcikkekből

és egyéb forrásokból,

valamint az általuk készített eredeti interjúkból.

A felolvasást a Fortepan anyagából válogatott fényképek kísérik.

A dokumentumszínházi előadásairól ismert független csapat

ezúttal a Katona József Színház nagyszínpadán mutatja be felolvasószínházi estjét mindkét társulat művészeinek részvételével,

emellett igazgatója révén csatlakozik a produkcióhoz az Örkény Színház is.

A fellépő művészekkel is készültek interjúk, mindannyuknak ugyanazokat a kérdéseket tettük fel.

                       Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                          Általános iskolás voltam ’56-ban, 45-ben születtem,  

                       tehát 11 éves voltam, negyedikes-ötödikes. Mikor reggel

                 fölébredtem, én mindig bekapcsoltam a rádiót, ez volt az

első már gyerekkoromban is, de akkor anyuka mondta, hogy nem, most nem szabad. Nem tudtam miért. Akkor ő kiment, én meg rögtön bekapcsoltam persze a rádiót. És meghallottam ezt a komoly zenét és nem tudom hány percenként bemondták, hogy Budapestet megtámadták. Nem sokat értettem belőle, de anyám szegény azt hitte, hogy háború lesz.

 

Mentünk az iskolába, édesanyám óvatosabb volt, érezte, hogy ez nem lesz fenékig tejföl. Az iskolában szervezkedtek, hogy az orosz nyelvkönyveket tépjük össze. Anyám azt mondta, nem tépsz össze semmit, mert a nyelvtudás nem függ össze a politikával. Egy ember annyit ér, ahány nyelvet tud.

 

És a fiatal tanítók, akik nem tudtak hazautazni, hozzánk jöttek el reggelenként, mikor már nem volt tanítás, mert nálunk meleg volt, anyám főzött nekik, egész nap hallgatták a rádiót és beszélgettek. Rendkívül boldog voltam: nálunk volt az összes tanító néni és tanító bácsi. Az iskolában akkor lett szünet, amikor az első orosz tank végigdübörgött a falun. Addig volt tanítás és épp földrajzdolgozatot írtunk, mikor meghallottuk a tank moraját. Mind odaugrottunk az ablakhoz, de a földrajztanár visszaparancsolt minket a padba, hogy fejezzük be a dolgozatot. Aztán másnap úgy döntöttek, hogy nem lesz iskola.

 

Egyébként évekkel ’56 után egyszer csak egy rejtekhelyről előjött a faluban valaki, aki forradalmi bizottsági tag volt. És azt híresztelték, hogy külföldre szökött és még üzenetet is küldtek a nevében, közben végig otthon volt.

Molnár Piroska

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Azt hiszem, hogy azóta ‘56 az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk lett, és ahogy nekünk gyerekkorunkban 1848 volt a csillag, a mai fiataloknak nyilván ugyanígy kellene ezzel kapcsolatban érezniük. Én persze ennyire fiatalok között nem sokat járok, de az egészségesebb gondolkozású nyilván így látja. Nekünk is felemelő és csodálatos dolog volt, amit a ’48-as márciusi ifjakról tudtunk, a jobb érzésű ifjak biztos ma is tudják, hogy kell ezzel kapcsolatban gondolkodni. Akik lesöprik magukról a dolgot, azokat szépen és okosan kéne meggyőzni, hogy az ünnepek hozzátartoznak az élethez és egy ilyen eseménynek meg kell őrizni az emlékét. Ez a mai generációk óriási felelőssége.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki? 

Nem, nálunk nem volt. Az unokabátyám elindult, de aztán valahogy mégis itthon maradt, haza tudott jönni a faluba. De mi szűk család voltunk, apám akkor már meghalt, nem volt olyan kiterjedt a család.

                       Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                      Én elég korán találkoztam vele, tudniillik a szüleim

                    elmentek 57 elején majdnem egy évre disszidálási,

                 emigrálási szándékkal. Visszajöttek, mert az apámnak nem volt ereje újrakezdeni. Akkor már nem volt egészen fiatal, mai szemmel persze vicc, mert 35 éves volt. Nem egyedül mentek, hanem a teljes, komplett baráti körük, amit úgy kell érteni, hogy mindenki, aki nekik fontos volt, elment. Én ‘61-ben születtem, és mire én már kicsit nagyobb lettem, ezek a barátok jöhettek haza. Nemcsak ők, hanem a gyerekeik is, akik nekem máig a barátaim, nem beszélve a szüleim barátairól, már aki még él. Amikor ‘70 után el lehetett kezdeni utazni, én hozzájuk mehettem Bécsbe, Hollandiába, Svájcba, Franciaországba és Amerikába. Én tulajdonképpen hazamentem, tehát a szüleim korosztályához tartozó, családtagként kezelt, magyarul beszélő emberekhez. 


Az apámnak volt egy ‘56-os naplója, amit le is közölt a Holmi 2006-ban, az 50. évfordulón. Apám megvárta, míg 16 éves leszek, és akkor adta a kezembe szigorú titoktartás mellett, meg a fotókat, amiket csinált ’56-ban. Október 23-án kérdezte a 13 éves fiam, hogy tulajdonképpen ez mi. És akkor felolvastuk ezt a naplót neki a feleségemmel felváltva. Tátott szájjal hallgatta, hallatlanul érdekli a történelem.

Mácsai Pál

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

 

Pontosan az történik, ami minden magyar történelmi jelenséggel: az aktuálpolitika prédája. A különböző értelmezések halálos öleléséből képtelen szabadulni, és ezért képtelen a saját arcát – nyilván nem egy arca volt neki – megmutatni. A saját történelmi megosztottságunknak az áldozata, cincálmánya. Enyém, tiéd, te hazudsz, nem, te hazudsz. A lényege természetesen nem vitatható: erkölcsös, rendkívül fényes és nyugodtan be lehet sorolni azon rövid szakaszok közé, amikre skrupulus nélkül büszke lehet egy nemzet.

A lényege nem beszennyezhető, nem bekoszolható.

Van-e ismerősöd, aki most vándorolt ki? Mondj róla néhány szót.

Az Azt meséld el, Pista! könnyen turnéztatható előadás. A világ magyar köreit,

kivéve talán Dél-Amerikát és Ausztráliát, bejártam vele. Húsz éve játsszuk.

Amikor elkezdtem, többnyire ‘56-osok nézték, ma már, ami ennél tragikusabb és izgalmasabb, az én generációm és az alattam lévők. Például rém tanulságos az a történet, amikor Torontóban voltam az előadással. Két meghívásom volt, két magyar színházba.

Az egyikben megvolt az előadás. A másiknál pedig előadás előtti nap csörög a telefon, hogy “Nem volt, kérem, ez az Örkény zsidó?”, mondom, “Történetesen de.”,

“Nem kérjük az előadást!”, és lecsapták a telefont. És akkor megint jött egy telefon, hogy “Mi egy magyar kör vagyunk, van-e kedve elmondani, kérem, nekünk.”,

“Van, úgyis az egyik előadást lemondták.” Elmentem, és kilencven velem egykorú fiatal –

ez kb. 2000-ben volt – ült a teremben. “Ti kik vagytok?”, “Kutatómérnök Szegedről, kutatóbiológus Debrecenből, Budapestről stb.” – ugye egy igazi elit banda a feleségükkel, gyerekeikkel, és tudom, egy se jött haza azóta se. Ez nagyon fájdalmas.

Ez az új emigráció. Mi megyünk és szivárgunk folyamatosan el.

Ez nem új jelenség. Hogy ez a folyamatosság mit jelent, azon nagyon érdemes lenne elgondolkodni.

                       Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                         A szüleim révén, édesanyám ’56-ban annyira megijedt

                     a forradalomtól, hogy azt hitte, jön a III. világháború, ezért

elvetette az öcsémet, akivel három hónapos terhes volt. Apám a karhatalomnál szolgált - őrizték a rádiót, szerencsére nem ők voltak szolgálatban, tizenvalahányan haltak meg közülük. Keresztapám vallásos ember volt, ő a békéscsabai forradalmi tanács munkájában vett részt. Egész életemben minden disznótoron ezt a viszályt hallottam… Nem tudom, kinek van igazsága.

Bezerédi Zoltán

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Azt semmiképp sem, amit Lázár János mondott, hogy tovább az ’56-os úton… Ez olyan, mint hogy tovább a lenini úton: annak is vége lett hamar. Szerintem ez nem jó gondolkodás, mert az ’56-os eseményre emlékezni kell, nincs értelme ennek az útján tovább menni, mert polgárháborúhoz vezet. Ma egy tisztességes emlékezést kellene jelentsen. ’48 útján sem megyünk tovább.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki?

Forradalom után kivándorolt ismerősöm nincs. Öt évvel ezelőtt költözött a lányom külföldre. Jelenleg Spanyolországban él, négy nyelven beszél, és kint jobb lehetőséget talált a megélhetésre.

                       Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                        Otthon, a családi emlékezet részeként. A nagyszülők mesélték

                      mindkét ágról. Anyu még csak 12 éves volt a forradalom idején, de az apukám már

16 éves kamasz volt 56-ban. Ő a haverjaival első nap valahogy odakeveredett a tömegbe, aminek aztán egyenes következménye lett a hátralévő időre szóló szobafogság. Anyukámat meg eleve nem engedték sehova. Nagyapám kisétált, látott egy-két dolgot, aztán inkább hazament. A biztonságos megoldást választották, nem kockáztattak. De az oroszgyűlölet masszív volt a családunkban. Később persze már tudtam, hogy az oroszokról meg a forradalomról nem szabad beszélni, de egyszer vitába keveredtem egy osztálytársammal, akinek az apja a kerületi tanácsnál volt osztályvezető, mert annyira irritált, hogy kb. harmincszor nagy kéjjel belemondja a képembe, hogy “el-len-for-ra-da-lom”, hogy végül nem bírtam tovább és ráüvöltöttem, hogy menj te a francba, igenis forradalom volt! De ez nem annyira politikai vagy morális helytállás volt részemről, csak annyira utáltam ezt a csajt és gondoltam, végre jól beolvasok neki.

Urbanovits Krisztina

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Szerintem nagyon gáz, ahogy most 56-ot megítéljük. A forradalomnak nyugvópontnak kellene lennie, a közös emlékezetünk vitathatatlanul fényes pontjának, ahova minden fenntartás nélkül lehet vágyakozni: hogy lám, nem is olyan régen, néhány nemzedékkel ezelőtt milyen bátrak voltak az emberek, mi meg milyen megalkuvók vagyunk, hogy hagyjuk ezt a rezsimet tombolni és nem emeljük fel a szavunkat ellene. Érdekes, hogy 1848 tisztábban él az emlékezetben, ’56 talán még mindig közel, hiszen még mindig élnek sokan, akik személyesen átélték. Gondoljunk csak bele, milyen közhangulat kell ahhoz, hogy embereket nyilvánosan meg merjenek verni épp az ünnep alkalmával.’56 épp az az a történelmi esemény lehetne, amelyre jó szívvel tud közösen emlékezni az összes parlamenti párt, persze sokkal jobb és jobb ízlésű műsorral.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki?

Nekem 56-os nincs. Most kivándorolt ismerősőm viszont rengeteg van, ha nem is a közvetlen baráti körömben, de az ismerősök közt iszonyú sokan. A színész kivándorlók egyébként szerintem azért speciálisak, mert van bennük egy ilyen folyamatosan tervezett kétlakiság, hogy kicsit itthon is legyen. A legszomorúbb, hogy családostul mennek el olyanok, akik a legfőbb értékei lehetnének a közösségünknek, s noha sok esetben már nem is olyan nagyon fiatalok, egyelőre úgy tűnik, hogy mindenki megtalálta a számítását és nem is terveznek hazajönni. Jobban élnek, szabadabban. Az elsődleges szempont, a legnagyobb motiváló erő pedig a gyerek, hogy ő szabadabb országban, jobb anyagi körülmények között élhessen majd.

                           Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                                Én Szerbiában nőttem fel, 14 éves koromig nem is tanultam magyar

                                 történelmet, gimnáziumban már valamennyire találkoztam vele. Illetve    Magyarországon ma a történelemtanítás azért igencsak szubjektív, és ezzel vissza is élnek. Az első fontos találkozás a Papp András és Térey János jegyezte Kazamaták volt, amely ’56-nak egy másik oldalát mutatta meg arról, nemcsak arról, hogy milyen indulatok képesek elszabadulni és milyen árnyoldalai vannak egy forradalomnak, hanem arról, hogy az emberből mi jön elő. Megrázó tapasztalat volt. Az előadás készítésekor néztünk fotókat, és volt egy emblematikus kép, ami nagyon megmaradt: egy kisfiú nagyon néz egy kirakatot, amire egy felhívás van kitéve. Mint kiderült, az egyik osztálytársam apukája látható a képen, amint épp olvasni tanítja őt a nagypapája. Csodálatos dolgok vannak a kisfiú arcán. A Kazamaták volt az, ami közelebb hozott ’56-hoz, illetve a Megáll az idő, amely nem is kifejezetten ’56-ról, hanem inkább az akkori reményről szól.

Kovács Lehel

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Az akkkor felmutatott bátorságot kellene jelentenie. Mert noha keveset tudunk még mindig ’56-ról, nekem olybá tűnik, mintha egy nemzet közösen döntött volna arról, hogy valamiből elege van. Nemrég olvastam fel egy nagyszerű Örkény- szöveget, ami arról szól, hogy egy bátor, szabadságra törekvő, közösen gondolkodó nemzet egyszer csak feláll. Ez nagyon szép gondolat, remélem, ezt jelenti ’56.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki?

Nekem teljesen más kivándorló ismerőseim vannak, a határátalakítás tragédiája változtatta meg sokak életét Szerbiában. ’56 csodálatos visszhang, és azt gondolom, Trianont is érdemes lenne egyszer feldolgozni, hogy valójában mit okozott. Sok olyan ismerősöm van, akik mostanában vándoroltak ki. Vagy a pálya nem bánt az illetővel elég tisztelettel, vagy nem volt szerencséje, illetve több orvos ismerősöm ment nyugatra, ők Németországban és Ausztriában dolgoznak. Ott megteremtik maguknak azt az anyagi biztonságot, amiből el tudják tartani a családjukat.

                        Hogy találkoztál először ’56-tal?

 

                           Azt hiszem, a nagypapám beszélt róla először, de csak az

                         rémlik, hogy ők mennyire nem tudtak az egészről: egy kis faluban laktak, annak meg a fénykorában is csak negyven lakosa volt. Úgyhogy nekem semmi nincs 56-ról, nincsenek családi sztorik, senki nem disszidált, semmi nincs. Arra emlékszem, hogy töriből nem jutottunk el addig, és érettségire külön utána kellett nézni. Anyukámat kérdeztem, és ő is úgy mondta ‑ ő 54-es, tehát nyilván ő se élte át ‑, hogy most hogy is tanuljátok? Hogy ellenforadalom vagy forradalom? Most mit mondanak? Ha Pesten laktunk volna, akkor biztos érintette volna őket, de mivel pici faluhelyről származik anyukám, ez nem volt meg. A gimiben meg mi a tanulást befejeztük a 45 utáni választásoknál, de én rendesen felkészültem az érettségire, sokat olvastam a forradalomról, és azon gondolkodtam, hogy én képes lennék-e erre valaha. Akkor voltam 18 éves. Döbbenetes volt elképzelni, hogy ilyen fiatal emberek, mint én, meghaltak ezért az ügyért. Különösen belém égett, hogy képesek voltak megvárni, hogy Mansfeld Péter elérje a nagykorúságot, csak hogy kivégezhessenek egy fiút, aki a forradalom idején 16 éves volt.

Bartsch Kata

     Szerinted, mit jelent ma ’56 vagy mit kellene jelentenie?

Azt nem tudom, hogy az embereknek mit jelent, csak magamról tudok beszélni. Elég szörnyű, hogy valahogy attól, hogy ennyire közel van, és hogy nincs rálátásunk, ez az a történelmi esemény, amihez semmi közöm. Én 37 évesen, ha valaminek utánaolvasok, az a II. világháború, mert az családilag is érint, hogy a nagypapám hazajött Szibériából mondjuk. Szomorú, de ’56-hoz nincs közöm, olyan messze van, mint 1848, pedig érettségi környékén mindent elolvastam. Képek élnek bennem, hogy mindig mutatták a korabeli híradókat, meg Mészáros Márta-filmek, de nincs hozzá családi kötődés, emiatt ez nekem margón van.

Van-e rokonod, ismerősöd, aki a forradalom után kivándorolt? 

Van ismerősöd, aki most vándorolt ki?

56-os nincs. Mert aki a családunkban ki akart vándorolni, az már 45 után elment, tehát ’56-ra nem maradtak. Olyan, aki most vándorolt ki, persze rengeteg van. Sőt virtuális baráti körünk is van már kint, családon belül is, meg rengeteg barát mindenhol, a férjem családjában meg minden földrészen van rokon. A mi kettőnk kivándorlása Londonba egy hétig tartott.